[Saját
levelezőnktől]
Párizs,
július hónap
A
franciákat elérte a fátumuk. A gloire valamikor önmagával eltelt népének, mely
szeszélye szerint vett tudomásul, vagy ignorált mindent, ami idegen volt, ma
úgy kell védekeznie a felületesség, vagy rossz indulat ellen, mint akármelyik
kisebb nációnak. Még Sedanig áltathatták magukat az optimista lelkek, hogy a
francia kultúr-társadalom egy és elérhetetlen. Még Sedan óta is akadtak
fanatikus hívõk. Ma már azonban ilyen optimista lelkek nincsenek. A három
utolsó decennium olyan kegyetlen leckéket adott a francia népnek, amilyet alig
kapott még valaha egy nép. Az emberi elmék irányításának az érdemét ma
Angolország vindikálja magának. Óriássá s a francia irodalommal saját földjén
birkózóvá nõtte ki magát az orosz irodalom. A testvér latinfajta, az olasz,
kultúrája újabban csodálatos lendülést mutat. De mindez nem volna szomorúságos
a francia lelkeknek. Talán veszedelmes sem. De elkeserít és kétségbeejt minden
gondolkozó franciát a német világhódító szellemnek az az õrület határai körül
való csapongása, melyet még akkor sem lehetne egyszerûen kimeríteni, ha e
határokat túl is lépné, mert e csapongást egy hatvan milliós nép, egy szédületesen
fejlõdõ világ-impérium túláradó ereje magyarázza.
Néhány
esztendõ óta a francia kultúra embereinek formálisan, valóságosan s
elkeseredetten kell védekeznie a teuton
düh ellen, mely mindent föl akar falni, s Ádámtól, - vagy gusztus szerint:
az õs-gorillától - máig minden emberi kiválóságot személyben és cselekedetben a
germán géniusznak reklamál.
A
Budapesti Hírlap jelezte volt, hogy milyen nagy elkeseredést keltett
Franciaország-szerte egy bolond pángermán könyv, mely a többek között Jeanne
d’Arc-ról és Napóleonról is azt állítja, hogy német eredetûek voltak. Egy másik
pángermán könyv azt bizonyítgatja, hogy Franciaországnak fele elgallosított
német föld, s tanácsokat ad, hogy majd annak
idején miként kell Franciaországot regermanizálni. Nyilván pángermán
bolondgombák ezek, a teuton düh kitörései, de a franciák nem volnának franciák,
ha nem éreznék magukat vérig sértve az õrület rohamainak ez impulzusaitól.
Érdekesen
illusztrálja a francia lelkek idegességét annak a német katonatisztnek a
bolondos könyve, melyrõl a Budapesti Hírlap nemrégiben megemlékezett:
Világháború - Német álmok. Már az a fantom is fölháborító, hogy a francia
hadsereg a német hadsereggel, a francia flotta a német flottával együtt
[harcoljon] - ha mindjárt az angolok ellen is, [de az, hogy] az egyesült
francia-német haderõket Vilmos császár és Henrik porosz herceg vezessék, [az]
föllázítja a legflegmatikusabb franciát is, ha ugyan van flegmatikus francia.
Mindennél
fájóbb azonban a franciáknak az a vakmerõség, mellyel a teuton düh a francia
kultúra termõképességét tagadja. Egy-két komoly német lap kivételével az egész
német sajtó a legféktelenebb módon gúnyol ki, kicsinyel le, vagy hallgat agyon
mindent, ami francia. Egy elõkelõ német folyóirat szerint a francia lélek két
fõ karakterisztikonja a kéjvágy és a bigottság. Egy elõkelõ német író szerint,
egy német ember mindig megveti egy kicsit a franciát azért, mert a francia
szeret tetszeni a nõknek. Egy másik német folyóirat szerint a francia szellem
olyan dekadenciát mutat, hogy pornográfiába ful már minden francia irodalmi
tendencia, s egy nagy bécsi lap szerint a francia szellem legkülönb produkciója
a vaudeville. A német tudósok bizánci példákkal bizonyítják, hogy Franciaország
a pusztulás útján van. És a franciák tudomást szereznek ezekrõl az
inzultusokról. Szinte betegesen kutatnak az õket bántó német könyvek, brosürök
s újságok után.
A
francia közvéleményben pedig különös reakció támad a teuton düh inzultusaira.
Liberális, sõt radikális lapokban olvasom, hogy azért nõ a német arcátlanság,
mert a mai francia kormányzat rúdja az internacionalizmus s a teuton dühöt
bátorítja az a hadseregellenes irányzat, melyet éppen a hivatalos Franciaország
biztat és támogat.
Franciaország
mai forradalmi állapotában, küszöbén egy páratlanul veszedelmes kultúrharcnak,
mikor a türelmetlen szocialisták hol itt, hol ott fiók-revolúciókat
támasztanak, a politikai pártok mindenre készek a hatalomért, a francia
gondolkozók még mindig kapnak idõt, hogy a teuton düh szimptómáira
rámutassanak. Úgy látszik, hogy e szimptómákat mindennél nagyobb veszedelemnek
érzi a francia lélek. A francia tudományos, irodalmi és mûvészeti revûkbe kell
csak betekinteni. Mindegyikben állandó téma a teuton düh, a pángermán éhség. A
napisajtó szárnyra veszi a vészkiáltásokat s a jelszavakat. A francia
közvéleményben pedig nemsokára izzóbb lesz a németgyûlölet, mint volt Párizs
ostroma alatt…
Budapesti Hírlap
1904. július 26.
|