|
Párizs,
július hó
Milyen
részleteket szedhet ki az életbõl az írói fantázia? Azaz hogy ez gyatra kérdés.
Száz különbözõ válasz jöhetne rá száz egyrangú igazsággal. Aztán azt a hitet
kelthetné az ember, hogy elmélkedni akar. Utálatos és unalmas dolog pedig
leszúrni egy vékonyka eszme-cölöpöt s keringeni körülötte. Hiszen úgy áll a
dolog, hogy az írónak annyi joga van, amennyi ereje. Egy fiatal francia író
nemrégiben írt egy regényt az angol-boer háborúról, s ez a regény határozottan
irodalmi munka. Két másik francia író a kommün rémes napjait írta meg
regényben, s e regény szintén irodalmi klasszifikálásra tarthat számot. Elég
erejû író egészen bátran nekifoghatna regényt írni a kongregációk
megregulázásáról. Egy bátor magyar író viszont már ma fölhasználhatná egy
regényben a parlamenti vesztegetés hírhedett ügyét, s lepingálhatná a szomorú
affér ismert és esetleges titkos szereplõit. Mindehhez erõ és bátorság kell,
mely ez esetben maga a talentum, nehogy a Dreyfus darabok és más alkalmi
históriák olcsóságáig ritkuljon valahol is az írás, pamflet se legyen, report
se.
A
színpadon még több szabad. A színpad, bárki bármit mondjon, valamikor egészen
az aktualitásé lesz. És mégse csodálkozzék senki, hogy a francia újságírók
haragusznak a modern francia írókra, mert újabb idõben nagyon is szerepeltetik
õket regényben, színmûben. Az újságíróknak szabad legalább is olyan
érzékenyeknek lenniök, mint az ügyészeknek vagy mondjuk a furvézereknek. A
francia ügyészek aligha tartják szeretetreméltó férfiúnak Brieux urat, a „Vörös
talár” íróját, s emlékezünk, hogy egyszer valamelyik budapesti színházi bohóság
fõjelenetében egy furvézer-önkéntes kedélyes alakjának is föl kellett volna
tûnnie, de a furvézer-önkéntesek értesültek a készülõ merényletrõl, s egy
szerencsés intervencióval megmentették a furvézeri nimbuszt.
Az
ember rendszerint szidja a maga szerencsétlen métier-jét, de kicsúfolni azért
nem engedi.
A
francia írók, fõképpen a színpadi írók, már jó idõ óta nem tudják az életet úgy
nézni, hogy az újságírót meg ne lássák. Minden mese-sarokból egy újságíró ugrik
elõ. Modern francia színmû vagy regény már-már éppúgy nem lehet el újságíró
nélkül, mint valamikor seregszámlálás nélkül az eposz.
Ez
nagyon kedves és dicsõséges dolog volna, ha egyszerûen a sajtó mindent befogó
tartalmát akarná jelenteni. De nem ezt akarja. A francia zsurnaliszta regény-
vagy színmû-hõsök igen egyforma és igen kellemetlen individuumok. Az ember
megérti a zsurnaliszták fölfortyanását. Az író urak, mintha összebeszéltek
volna, típust akarnak faragni. Közös akarattal és közös igazságtalansággal.
A
zsurnaliszta-hõs panama-lovag, fékezhetetlen stréber, házasság-szédelgõ,
iparlovag, vagy valami ilyenféle. Ha zseniális vagy ha tökfilkó is, mindig arra
törekszik, hogy elámítsa és becsapja a világot, s hogy föl ne fedje véletlenül
se a maga valóságos énjét.
És
különös dolog, miközben az újságírót ilyen kegyetlenül hurcolják meg a mesék,
az írók minden derékséget, kiválóságot monopolizálva, seregesen vonulnak be - a
literatúrába. Amilyen durva, hitvány, olcsó figura az újságíró-hõs, olyan
nemes, kiváló és ragyogó az író-hõs. Ékes szerelmi történetek hirdetik a modern
asszonynak, hogy házasságot törni csak író-emberért érdemes. Az íróhõs nagy
eszméknek vagy szent bolondságoknak a fanatikusa. Az író-hõs hódít vagy
legalább is imponál.
-
Persze-persze - mondják a „Quat-t-z-Arts”-ban. Ha az újságírók írnák a
regényeket és a színdarabokat, akkor õk volnának a fényes alakok, ha a festõk,
akkor a festõk volnának… Persze-persze…
Az
újságírók azonban komolyabban beszélnek, s joguk van hozzá. Az õ pályájuk
szabad pálya, s a pálya hivatottjai annyival inkább megkövetelhetik, hogy õket
ne ítéljék meg azok után az obskurus lények után, kik magukat újságíróknak
kreálják. Ne ítéljék meg pedig legelsõ sorban az írók.
Az
újságírók csak az utolsó napok szenzációiból csúfolkodva mutathatnának rá
Greulingre, aki Popescu Elizát meggyilkolta, s aki büszkén hivatkozott arra,
hogy õt az írók tették azzá ami, s maga is író akar lenni, hivatkozhatnának a
„Fehér éjszakák” két drámaíró hõsére, vagy arra az érdekes íróra, aki a minap
betört a Grand Palais-ba.
Nálunk
íróemberek dolgoznak zsurnaliszta-sorban, s újságíróemberek író-álmokat szõnek.
Franciaországban természetesen szintén dolgoznak a redakcióknak az írók, de a
két métier nincs összeházasodva, A színpadi írók pláne független urak. Õ nekik
még a darabjaik kritikája miatt sem kell félniök, lévén a színházak kötelessége
ápolni a barátságos viszonyt a sajtóval.
Ilyenformán
Franciaországban tehát igenis lehetséges az ellenségeskedés írók és újságírók
között, s ez a harc ritka harc, nagyon érdekes látnivaló.
Lehet,
sõt igen-igen valószínû, hogy az újságíró írásos meghurcolása nem elsõ oka
ennek a harcnak, csak egyik epizódja már. De a harc tart, s a színházak és a
színpadi írók egyesületének küzdelmében például a lapok legnagyobb része az
írók ellen foglal állást.
A
harcnak esetleg néhány regény és dráma vethet csak véget nemes, nagystílû,
kiváló újságíró-hõsökkel. Ilyen hõst is adhat annyit a zsurnalisztika, mint
amolyant. De komolyan szólva: az írók talán mást is megláthatnának az életbõl,
mint önmagukat és az újságírókat…
Budapesti Napló
1904. július 27.
A. E.
|