|
Párizs,
július havában
Hogy
miért is nem írt az a Shakespeare csupán tragédiákat? És miért is volt Goethe
egymagában tizenkét nagyság? Miért?… Kell még pár száz esztendõ, míg ezt a két
héroszt kiheveri az emberiség lelke: a literatúra. Annyi vergõdés, annyi
veszõdség, annyi fátum van ebben a két névben: Shakespeare és Goethe. Az a
kisebb baj, hogy ez a két író-félisten elírta jónéhány író-generáció témáját.
Ezt megbocsáthatnók talán nekik. De az megbocsáthatatlan siralom, hogy ma kicsi
nótás emberek avagy egyszerû jóízû mesélõk avagy vidám, jókedvszóró legények
hirtelen összeráncolják a homlokukat, nagy lélekzetet vesznek, s elhatározzák,
hogy õk grandiózusak, világrengetõk lesznek, miként Shakespeare, vagy
olümposziak, tizenkét agyvelejûek lesznek, miként Goethe.
Mindez
eddig elég furcsán hangozhatik. Holott mindez együtt egy rejtõzködve, félve
kesergõ, régi valóság. Akiknek adatott, hogy szemei és nyelvei lennének a maguk
korának, azok igen gyakorta Shakespeare és Goethe miatt kirohannak a maguk
korából s kirohannak - önmagukból. Az irodalmi korokat néha valóságos
epidemiája szállja meg a „nagy”-nak, az „elmélyedés”-nek, a „sokerejûség”-nek.
Holott nagy csak a nagy lehet, elmélyedõ csak a mély és sokerejû csak a nagyon
erõs, s holott nem minden kor kívánja okvetlenül azt az úgynevezett „nagy”-ot,
mélyet és herkulesit. Minden kor önmagát, vágyódásait, szeszélyeit követeli
azoktól, kik magukat koruk szószólóinak tartják. De hát Shakespeare és Goethe
akar lenni mindenki. Az író urak mélyebbek akarnak lenni, mint amilyen mélyek -
lehetnek.
A
dolgot talán legjobban magyarázza meg egy egészen friss mondása egy francia
esztétikusnak. Egy fiatal francia költõ új verseskönyvérõl akart beszámolni az
esztétikus. A fiatal poéta két elsõ kötetében egy sokat ígérõ, sokérzésû,
kedves, érdekes és eredeti talentum bontogatta, nyitogatta a szirmait, s az új
kötetben ez a talentum mesterkéltnek, fáradtnak, zaklatottnak és fonnyadtnak
látszott. Az esztétikusnak eszébe jutott, hogy a fiatal poéta pár év óta
Tolsztojt tanulmányozza s fordítja. Rögtön megsejtette hát, hogy mi történt a
poétával. El akart „mélyedni” a szerencsétlen, s nagy erõlködésében
elfelejtette önmagát.
És
ez itt Párizsban most pusztítóbb epidémia, mint valaha. Igazán az embernek
kedve jön együtt nevetni a nem nagyon szimpatikus Rostand-nal, akinek a
dicsõségét és szerencséjét annyira irigylik, s akinek naponként százszor vágják
a szemébe, hogy csillogó, léha, zseniális rímkovács, semmi egyéb, s aki -
mosolyog, nyugodtan, jókedvûen mosolyog, bizonyosan ezt gondolván:
-
Engem nem ugrattok be, hogy ahhoz fogjak, amihez nem értek, s aztán
kinevessetek.
Hogy
miért is nem tud ilyen nyugodtan mosolyogni s megmaradni önmaga mellett más is?
Hauptmannon kezdve kicsi poétákig mennyi tragikus esetet mutattak nekünk
mostanában írók, kik erejükön fölül akartak írni. Vágynék az ember magyar
példát is mutatni, de nálunk még vad-darázserkölcsök uralkodnak, s szörnyen
érzékeny minden tiszta és minden mosatlan lélek. De különösen nálunk milyen
gyakoriak és szomorúak ezek a nagy eltévedések. Milyen komolyan veszik a
klasszikusokat nálunk, s milyen szépnek tartják „merni erõnkön felül”…
Hát
legyen az a vígasztalás otthon, hogy Párizsban is ez az epidémia pusztít most.
Szinte orvosoknak való esetek történnek. Két vidám bohózatíró, furcsa, kedves
és mulatságos ötletekben kifogyhatatlan, elhatározza, hogy õk ezután
„irodalmibbak” lesznek. Az új darab seregszámra csalja színházba a mulatni
vágyókat, s a mulatni vágyók az elõadás végén káromkodnak. A két
megkomolyodott, megirodalmiasodott s elmélyedett író olyan sületlen,
szentimentális ostobaságot gyártott, mintha a darabjukat akadémiai
pályamunkának szánták volna.
Három
hónap óta vagy tizenöt nevezetesebb premierjük volt a párizsi színházaknak, s e
premierek közül sok a gyászos. És e gyászos premierek jó része azért volt
gyászos, mert többek, mélyebbek, mások akartak lenni, mint íróik. A poéta
társadalmi színmûvet ír, a bohózatíró tragédiát s a nagystílusú színpadi író
poétikus színjátékot. Az ambíció és tán a kenyér - megcsúfolja, kiforgatja,
megtéveszti a talentumokat -, Shakespeare-t és Goethét látják és nézik a mi
íróink. Ez az elsõ siralom. Okvetlenül színpadra törnek, mert a színpad fizet
legjobban. Ez a másik. Minden fajtájú talentum érték. Minden fajtájú talentum
célja, hogy önmagából a legjobbat adja, s lehetõleg mindent adjon, de
értéktelenné válik a legértékesebb talentum is, ha nem önmagát nyújtja. Ez
internacionális irodalmi betegség ma. Mint minden, ez is Párizsban
obszerválható a legjobban. De Párizs után mintha mindjárt odahaza, minálunk
volna legtöbb effajta néznivaló, mivelhogy a jelenségeket - nekünk így
tanította Berényi, a fizikaprofesszor - primitívekre bontva látjuk és értjük
legjobban.
Budapesti Napló
1904. július 29.
A. E.
|