|
Párizs,
július 31.
Van
egy kicsi japán barátom… (Bizony-bizony mondom, nyomorultak s vénhedettek
vagyunk. Ezért fordult a lelkünk a kicsi japánok felé. Csömörlünk önmagunktól.
Unjuk ezt a lelketlen, lázas, haszontalan, hazug életet, melynek nagyon sok
variációja nincs ám egyik szögletében sem ennek a mi aggastyán földdarabunknak,
mert Párizs már egy kicsit Konstantinápoly is, Moszkva néha szinte Barcelona, s
Krisztiánia Nápolyra vall olykor. Mind szeretjük a kicsi japán embert. Óh,
belsejükben miként szeretnék õt szeretni még a franciák is. Õ nem nagyon szeret
bennünket, s oka van rá. Nekünk sem volna sok okunk õt szeretni. De mikor úgy
utáljuk már magunkat. És közénk jön a krizantémok messze országából a kis
furcsa ember. Tetszik a kis bolond. Olyan különös, olyan mosolyogni való, de
már sejtjük benne a mi öreg világunk nyugtalanítóját. Aztán hazamegy a kis
japán. Elviszi a ruháinkat, a betûinket, a puskáinkat és miegymásunkat. Elviszi
azt a kevés szépet is, amit híres, évezredes erõlködésünk itt-ott
kivirágoztatott. És mindent újra csinál, jobban megcsinál odahaza a kis japán.
Mi ámulunk és még egyre mosolygunk. E közben észrevesszük, hogy vonalait a nagy
univerzumnak szebben és jobban látja a maga ferde szemeivel a kis japán. Azt a
kétes adományt, mely fölött hiába töprengett Hamlet, bölcsebben, bátrabban és
szebben fogja fel, mint mink. És mi kezdünk hódolni papirosban, porcelánban,
ruhamatériában elõbb. Késõbb meg másban is. Aztán a kis szürke hajóskapitánynak
elég, hogy bepillantson Japánba, s pompázó virágoskert lesz unott, szürke
lelkébõl. Loti meghódította a világot s a francia akadémiát, mert beengedte
lelkébe a japán emberkét. Már ekkor sejtjük, hogy ott, hol felkel a nap s
barackvirág-esõ tanítja a gésát nevetni, csókolni és feledni, valami más, a
mienket nevetve gyûlölõ világ él. És nem tudunk már mosolyogni. Jönnek az új
hírek. Jönnek a szépségek. És nõ a mi ámulásunk, és szeretjük egyre jobban a
kicsi japánt. Mert olyan furcsa, olyan ördöngõs, olyan bolondos, olyan
filozófus, olyan ijedelmes. Jaj, hogy szétver ez még közöttünk! És mikor
gurulnak felénk a véres muszkafejek, reszket a kéjtõl szegény, beteg valónk.
Óh, mit tud a kis bolondos! Bizony-bizony mondom, a mi japán szerelmünk: a
magunk utálása… ) No, de hát van egy kicsi japán barátom. Nekem is van.
Szereztem. Ott lakik, túl a Szajnán, a Sorbonne vidékén. Jogász gyerek a kicsi
japán. Londonban élt sokáig. Angolul pompásan beszél. Ám nekünk csak franciául
lehetne beszélnünk, ha lehetne. Õ keveset tud franciául, s magam sem vagyok
elokvens francia. De beszélünk, s már mintha bíznék bennem a kis bizalmatlan.
Már azt is megértettük egymással: milyen kínos az, ha intellektuális erejükre
sokat tartó embereknek állandóan kínlódniok kell azon a nyelven, melybõl
kicsike a szókincsük, hogy legalább is ne tessenek idiótáknak. Így aztán talán
mi többnek is hisszük egymást a kis japánnal, mint amik vagyunk. Ez jó neki is,
nekem is. Tehát már, mintha bíznék is bennem a kicsi japán. Már meg merte
mondani azt is, hogy bizony nekünk szagunk van. Nekünk európaiaknak. Ez nem az
a szag, mely versekre hangolja Robert de Montesquiou grófot. Nem a parfümök illata.
Még az a szag sem, melyet idegeik romlottságából kultuszt csináló lények
orrantanak meg állítólag, mondván, hogy minden élõlénynek van egy speciális
illata. A kis japán ezt mondja:
-
Önöknek, fehéreknek, európaiaknak, mindannyiuknak van egy kellemetlen szaguk.
Némelyiküknél ez alig sejthetõen enyhe. Rendszerint brutális és lázító azonban.
Hát
így volna? A kis japán azt mondja, hogy így van, sõt valami olyast is mondott,
hogy ez a rossz illat valamely más módon meg van mindenünkben. Mindenben, amit
produkálunk. Szagosak az érzéseink, a gondolataink is. És itt újra beszéljen a
kicsi japán:
-
Mert önök nem tiszták. Nálunk a leghitványabb napszámos is kétszer-háromszor
fürdik naponként és megiszik szinte három-négy liter cukortalan teát. Nem
gondoltak önök arra, hogy iszonyú differenciát jelent ez a külsõ és belsõ
mosakodás. És mindenek fölött pedig az, hogy minket nem mérgezett meg az
alkohol. Önöknek az alkohol mindnyájuknak ott van az arcán, a vérükben, a
gondolkozásukban, az életsorsukban. A bûnös tisztátalanság lesz az önök
végzete. Önök nem jól táplálják sem a bõrüket, sem a gyomrukat, sem a nemi
gerjedelmüket. És legfõképpen az alkohol lesz a végzetük. Itt már az
önmegtartóztatás sem használ. Mert sokszázados a bûn. Aki önök között az
önmegtartóztatás apostola, az sem lehet nyugodt. A vére már nem tiszta. Az
elõdök s a régi alkoholok elvégeztek már mindent.
Így
beszélt az én kicsi japán barátom egyszer a sok beszélgetés során. És szinte
megszállotta szívem a gyûlölet, beszédével úgy megriasztott. Valóban nem
vagyunk-e mi „fehérek” bûnhõdõi az apák bûneinek? És vajon nincs-e „sárga
veszedelem?” Elõttem, szemben ül a kicsi japán, tiszta, barnasárga arca olyan,
mint egy élõ szfinkszé, s a ferde szemek különös és nagy mélységeket tárító
sugarai szinte lehunyatják az én gyönge, gyáva szemeimet…
Budapesti Napló
1904. augusztus 3.
A. E.
|