|
Párizs,
augusztus
Párizsban
divatos a Nap. Június huszonkettedik napja óta nem bírunk a Nappal, mondják a
párizsiak, miközben a higany szétrepesztette a gyatra termométereket és a
negyvenfokos forróságtól seregestül ájuldoztak az emberek az utcán.
Éppen
június huszonkettedik napja, azaz éjszakája óta. Be csodálatosan is szép volt
ez az éjszaka. A kocsink keresztül futott a Bois-n. Kis zúg-utakon törtettünk
át s a csillagfényes éjszakában mintha csókmuzsikák zengtek volna. Szerelmes
párok riadoztak minden kis tisztáson, ahol a kocsink futott. Auteuil elõtt
megállottunk a parancsoló, fölséges csöndben. Párizs nyári lihegése idáig
hangzott. Eiffel tornya, ez a sötét, ostoba óriás most tûz-sisakot hordott.
Ragyogóan égett a torony felsõ karimája. Olykor-olykor egy-egy merész tûzröppentyût
küldött a sötétkék ég felé.
Ez
éjjel áldoztak a modern táltosok… Flammarion és szektáriusai kapaszkodtak fel
az éjjel azon a hátborzongató liften, mely máskor együgyû idegeneket szállít,
kik felmásznak e buta toronyóriás nyakába, hogy Párizst egy monstre
gyermek-kõjátéknak lássák. Tudós orációk, ízetlen ódák zengték az éjjelen
dicsõségét a Napnak. Párizs népének tetszett a komédia s mikor mi éjfélben az
Arc de Triomphe vidékén hazafelé dirigáltuk a kocsinkat, az utcákon kíváncsi
tömegek hurráztak. Ágyuk zúgtak az Eiffel-torony alján. Fent a toronyban
alighanem e percben mondták a fõ-tósztot az ünnepeltre, a Napra, kinek
nevenapját ülték a nap és éjegyenlõség e kalendáriumi hírességû dátumán.
Szép
volt ez az ünnep. Gyönyörû volt ez az éjjel. A Hold sápadozott az irigységtõl s
a párizsi gamin-kedély ittasan tréfálkozott:
-
Nagyapánknak van a névestéje. Ha a Föld az anyánk, a Nap nyilván a nagyapánk.
*
Aztán
jöttek a vad, láva-lehelletû, perzselõ napok. Párizs vidámkedvû még mindig:
-
Úgy kell! Lett volna több esze Flammarionnak. Addig beszélt a vén, hiú Napnak,
hogy milyen meleg, milyen csodás, milyen ragyogó, hogy az agg hóbortosnak
fejébe szállott a dicsõség, s most túl akar tenni önmagán. Úgy kell.
És
én, aki nem menekülhettem sem Ostende-ba, sem Dieppebe, sem Trouville-ba, míg
pihegve verejtékeztem a gyilkos, forró párizsi ég alatt, hazagondoltam tépõ
nyugtalansággal. Hajh, aratnak a „Bencé”-ben!… Pattog, hull a szem a silány
kalászokból, s kicsi földjén keseregve, könnyes szemmel áll a sütõ verõfényben
egy szomorú ember, az édes apám. Lent a lankán hitvány, lábánszáradt, fakó
fûtenger. Kopár az egész áldott földhát. Mi lesz otthon, hol a Nap ad minden
kenyeret, s mikor nem ad, az emberek gyomorsajogva feküsznek le meghalni. Ahol
még Flammarionok sincsenek, kik az embert fölemeljék a Naphoz s ahol a Napnak
mindig csak porban fetrengõ ellenségekkel van dolga.
Óh
Nap! Miért nem engeded, hogy titkaidat kilessük? Nem igen tudunk semmit. Csak
annyit, hogy általad élünk, örülünk, bajlódunk és halunk.
Azt
mondják, foltjaid vannak, fatális foltjaid, s mikor foltjaid akarják, békesség
van a levegõben s az emberi lélekben, vagy õrült zivatar háborog mind a
kettõben. A te foltjaid csinálják a nyugalmat, a megbolondulást, a háborút, a
sûrû halált, a duellumot, a gyufaoldatos cseléd-tragédiákat, a nagy
gondolat-revelációkat, a vitriol-drámákat, az öngyilkosságokat, az esõt, a villámos
misztériumokat, a születendõ sarjakat megfogantató szerelmes órákat, mindent,
mindent…
*
A
francia tudományos Akadémia írni fog leveleket minden akadémiának, hogy
csináljanak valamit együtt - a Nappal. A világot nemcsak a nagy emberek s a
nagy fedelû könyvek vitték - ha ugyan vitték - elõre, de a kicsi, vidám és
bátor ötletek is. Flammarion ötlete, hogy tudós asztronómusok másszanak föl az
Eiffel tornyára Napot imádni, divatba hozta a Napot, s óh, nincs nagyobb emberi
princípium, minthogy divatos legyen a Nap. A francia tudományos Akadémia azt
akarja, hogy minden országban lelkes, okos, buzgó csillagtudósok vizsgálják a
Napot. Ha csakugyan olyan hatalmas és reális valami az emberi civilizáció,
van-e nagyobb föladata, mint kiismerni a világunk kegy- és zsinórküldõ
Cézárját? Én láttam zsibó-vidéki, élesd-vidéki pellagrásokat. Elrothadtak az
éhségtõl, mert nem adott táplálékot a Föld, mivel aszályt küldött rá a Nap. Hát
nem kell megkísérteni, hogy tudjuk, mikor fenyeget bennünket esõtlen
lángtengerrel vagy mocsárlázas nedvességgel a Nap? Mikor békességes mikor
termékenyítõ, mikor agyvelõ-forraló, idegszakító? Mikor kell vigyáznunk a
gabonánkra, répánkra, repcénkre, érzésünkre, gondolatunkra, indulatunkra? Mert
minden: a Nap. A Nap: az élet, az ember, a termés, a gondolat. A Nap-stúdiumnak
kell lenni a legelsõ emberi stúdiumnak. A Napban s a Nap által ismerjük meg az
embert, s ha ismerni és szeretni fogjuk az embert, ezt a szegény földi
bolyongót, jobb, könnyebb és vidámabb lesz az élet. Vajon a magyar tudományos
Akadémia méltányolja-e, mirõl van szó abban a levélben, s mirõl van szó, ha a
Napról így beszélünk?…
*
Flammarion,
aki poéta, gyáva ember. Mikor az újságírók faggatták, rimánkodott:
-
Nehogy azt higgyék, hogy mi új életre akarjuk kelteni a Napimádást. Nem, nem.
Mi nem akarunk egy modern Napimádó szektát csinálni az áhítatos világnak.
Mintha
ez valami szörnyû bûn lenne, s nem illenék bele e korba, melyben elsõ minõségû
átokkal fenyegeti a pápa Combes-t, a modern képrombolót. S ha már gyámoltalan
érzések és áhítatos áldozások felé hajlik ma is az ember, lehet-e igazabb
Teremtõt és Rombolót imádni a Napnál?
A
párizsi tudományos Akadémia Nap-stúdiumról beszél persze. Ez is stílszerû. Ma
az emberek stúdiumot szeretnek csinálni mindenbõl. A modern Nap-imádás
stílszerûen kezdõdnék stúdiummal.
Oh,
én már látom a Nap magyar oltárait. Persze Budapest kapja a legelsõt s aztán
okvetlenül Ógyalla. Mert talán Magyarország is be fog lépni a nagy,
internacionális Nap-tanulmányozó közösségbe.
A
Nap pedig, amely ez évben gyönge középterméssel és takarmány-hiánnyal áldotta
meg a magyarok országát, a Nap, ez a foltos láng-párduc, nevet az õ modern
papjain. Õt akarja kitanulmányozni az ember?
Oh,
az ember oly szerencsétlen a maga isteneivel. Még legbölcsebben akkor cselekszik,
mikor megfoghatatlannak s láthatatlannak vallja azt, akit kiválaszt. A Nap nem
láthatatlan, s valószínûleg õ a mi igazi istenünk. Éppen azért talán jó volna
meg sem kezdeni a Nap-stúdiumot. Mi lesz, ha majd egészen ismerni fogjuk a
Napot?…
Mindegy.
Akármi lesz. De helyénvaló följegyezni, hogy Krisztus születése után 1904
esztendõvel, mikor messze keleten sokak szerint Jézus és Buddha birkóznak,
Rómában fájós fejû tudósok a humánus morál gyenge harsonájával akarják
lerombolni a legjobban megépített emberi bagolyvárat, mikor õrült kavargásban
hánykódnak a lelkek a dühöngõ hit s a dermesztõ tagadás között, Párizsban új
kultusza ébred a Napnak.
Jövendő 1904.
augusztus 14.
Ady Endre
|