|
Az
új magyar kultúra készüljön egy hosszú gyászra. Halál settenkedik egyik
legízesebb életforrása körül. Egy kurta évig fog élni már csak a párizsi
Palais-Royal színház, s aztán vége. Nincs pardon, nincs orvosság. Mi, Párizsban
éldegélõ szegény magyarok is, hiába könyörögnénk:
-
Kegyelem, kegyelem! Mi lesz a modern magyar kultúrával? Mi lesz Budapesttel s a
többi kis budapesttel? Min fog vigadni akkor a magyar, ha elmúlik a
Palais-Royal?…
Nincs
kegyelem. A pajkos, agg múzsa-templom halálra ítéltetett. A házasságtörõ
bohózatok, a vidám disznóságok csarnokával ez a kegyetlen Párizs úgy bánik el,
mint a kivénhedt kokottal szokás bánni:
-
Nem vagy fiatal, nem vagy mulatságos. Nem kellesz többé.
A
Palais-Royalt lebontják. Ha e hírre nem szomorodik el fél-Budapest s
fél-Magyarország, akkor csakugyan nincs emberi háladatosság. A Palais-Royal
volt tíz év óta szállítója ama színpadi disznóságoknak, melyek nélkül ma
századrésznyi „modern ember” sem volna Magyarországon, mint amennyi van.
Kávéházaló budapesti hölgyek, fölvilágosodott arany-ifjak s oly sokszor
megborzongatott vén szatírok, hejh sírjatok. A magyar kultúra legerõsebben ható
hajléka omlik össze a Palais-Royallal. A Magyar Tudományos Akadémiának, a
Kisfaludy társaságnak s a Nemzeti Színháznak együtt nem volt annyi hatása a
magyar publikumra, mint a Palais-Royalnak. Párizsban tizedrangú színészek
játszották huszadrangú publikumnak a hahotáztató mocskosságokat. Budapesten s a
többi kis magyar budapesteken kor- és rangkülönbség nélkül épültünk a szélhámos
ügyességgel párosult együgyûségeken. Az asszony megcsalja a férjet egy úrral,
két úrral. A férj megcsalja a feleséget egy hölggyel, két hölggyel.
Hálókocsiban, fürdõszobában, parkban, kórházban, szeparében. Kiderül minden, s
pompásan elintézõdik minden. Egy francia kritikus kiszámította, hogy csak
hatvanhárom variáció lehetséges. Úgy látszik, Párizsban már kimerítették mind a
hatvanhármat. Aztán lehet, hogy végre még a Palais-Royal huszadrangú habitüéi
is elszégyelték magukat. Végre is az ember az intellektusnak egy alsóbb fokán
is csak eszes lény s untatja egy idõ múlva az együgyûség. Ám Budapest s a kis
budapestek „modern emberei” bizonyosan még mindig arra esküsznek, hogy a dolog
nagyon mulatságos, fõbenjáró és mûvészet. Természetesen. Az emberek csak azért
születnek és azért házasodnak, hogy legyen mit törni. Az élet produkcióinak
nonpluszultrája egy házasságtörés. Valóban a Palais-Royal magyar fogyasztói
ijesztõ indivdiumok [!] alapjában. Perverz kis dogmát instituáltak. Az õ hitük
szerint a házasság arravaló, hogy az ember megkívánja a szerelmet benne
(mindenki a máséban), s szeretni nem lehet másképpen jóízûen, csupán egy
harmadiknak, vagy negyediknek rovására. Ilyen ostoba perverzitást nem pipált
még a világ. Még ha így volna, akkor sem érdemes ezt folyton hallani. És hogy
hogy lehet ezeken az ostobaságokon mulatni, azt az ördög érti. Nem a nevetés
ellen szól a prédikáció. Az nagy és szép dolog. Kicsi tömeg-lényekbõl
gondolkozókat, érzésmûvészeket nem akar senki sem nevelni. Aki csak kacagni
szeret, az kacagjon. De mindig csak egyazon ostobaságon nevetni, ez több a
többnél. A szerelem nagy dolog. A legeslegnagyobb földi dolog. Minden fajtájú
felfogásában. Lehet rajta nevetni, sírni, megbolondulni. Millió nagy témát ad
percenként. De mindig nevetni s mindig azon nevetni, hogy szarvakat kap a férj
vagy tilosban jár, nem látni meg a házasságtól a szerelmet, az elme finom
gépezetét befogni állandóan a házasságtörés alapjában kicsinyes komédiáiba, s a
színpadot kisajátítani a léhaság, tartalmatlanság számára: ez talán még odahaza
minálunk sem járja…
A
Palais-Royalon kívül van még léha színpada egy tucat Párizsnak. Színházak
múlnak, színházak születnek itt. De nem a Palais-Royalok táplálják itt,
Párizsban, az emberek elméit. A Palais-Royalnak az volt a predestinációja, hogy
elléhásítsa a magyar társadalmat s csináljon egy új magyar kultúrát, melyrõl
még az unokáink is koldulni fognak, akinek tudniillik lesznek unokái.
Én
vidáman emlékezem vissza, mikor a puritán Debrecenbe betoppantott a
Palais-Royal nemes repertoárjának elsõ darabja, s a cívislények habzsolva
élvezték a nyugati kultúrát. Vidáman emlékezem vissza, mikor a nagyváradi
publikum odaérett, hogy már Feydeau-t is naivnak tartotta, s panaszkodott a
színpadi irodalom hanyatlásáról, mert már a Palais-Royal sem tudott a számára
elég kaviárt és teknõsbékát adni. Vidáman emlékezem vissza vígszínházi estéimre
s a budapesti társadalom minden rétegébõl való ismerõseimre, kiket jobban
nivellált és egyenlõsített a Palais-Royal, mint a francia forradalom eszméi s
azok a demokratikus reformok, melyek majd egyszer, száz év múlva talán nálunk
is megszületnek… Nekem könnyû. Nekem nincs unokám, nem is lesz s lehet, hogy a
Palais-Royal bohózatai tettek ilyen cinikussá, de én már szinte beletörõdtem,
hogy nálunk iszonyú hamar belefáradnak az erõlködésbe a reformer és radikális
lelkek, s minden mehet szabadjára.
Voltaképpen
csak reportot akartam írni s íme, hogy eltévedtem. Térjünk vissza. Még egyszer
újságolom, hogy gyász fenyegeti az új magyar kultúrát. Egy év múlva lebontják a
Palais-Royalt… Ám, hogy csöndesedjenek a hazai könnyek, egyben jelentem: két
vagy három pompás, borsos disznóságot ígér utolsó szezonára a haldokló színház.
Aztán: amilyen hálás publikum a magyar publikum, fog akadni új párizsi szállító
cég akárhány. Hatvanhárom variáció lehetséges?… Nálunk elég lesz tizenkettõ…
Csak disznóság legyen!…
Budapesti Napló
1904. augusztus 19.
A. E.
|