|
Nagyon
bûnösek a nagyok, mikor elfelejtik, hogy õk is voltak kicsinyek. Iszonyúan
bûnös az a mód, mellyel mi a gyermekeinket neveljük. Mi elfelejtjük mindig,
hogy a mi gyermekeink is emberek. Bután és cinikusan hangozzék bár: a csikónak
szabad lónak lenni, a bocit is kis marhának látjuk, de a gyermekben nem akarjuk
meglátni a kis embert, az eszes kis embert, akinek vére van, agyveleje van.
Idegei, vágyai, céljai, eszméi, örömei, fájdalmai vannak. Elfelejtjük. Csak
emlékeznünk kellene, de nem akarunk emlékezni. Nem akarunk úgy közeledni a
gyermekhez, mint ember az emberhez. Mindig azt hisszük, hogy mi kivételek
voltunk. Igaz, hogy mi már hat éves korunkban tisztában voltunk az egész
gólya-teóriával, igaz, hogy mi már nyolc éves korunkban csalódott szerelmesek
voltunk, igaz, hogy mi már tizenhárom éves korunkban túl Boccacción és túl a
„Karthauzi”-n egészen olyanformájú életcsömört éreztünk, mint milliomos és
három X-es vivõrök, igaz, hogy mi már tizenhat éves korunkban átesve néhány
világfelfogáson, szerencsésen eljutottunk Schopenhauerhez… No, dehát ez ritka
kivétel, állítjuk. Holott csaknem minden szenzibilisebb lelkû gyermek tizenhat
éves koráig megfutja egészen az életet. A kis emberek csodálatos módon,
álomszerûen prekapiskálják mindazt, amit egy emberlény kap az élettõl. Ezt nem
volna szabad a nagyoknak elfelejteni. Nem volna szabad a csöndes és élettelen
porcelán-babát vagy a gondolattalan kis állatot tenni gyermek-ideállá. Nem
volna szabad annyira riadoznunk a gyermeklélek megértésétõl. Búsongó, titkolózó
beteg kis filozófusok ezért válnak gyermekeinkbõl. Nagyon árvák, nagyon
boldogtalanok néha ez[ek] a kis emberek. És ez nem száll el nyomtalanul.
Növekedve, át és átöröklõdik a jövõ generációkba.
*
Meg
kell érteni a gyermeklelket, s óvó, bizalmas társul kell odaadni neki a mi
voltaképpen egyazon, csak éppen terjedelmesebb, fölnõtt lelkünket.
Ez
a kis elõljáró filozófia bizonyosan illuzonárius [!] értékû, s alighanem
kétséges sikerû.
A
gyermeket, a kis embert, nagyon sok idõ múlva fogja még egészen komolyan venni
a fölnõttek országa. Egyszer majd idõvel bizonyosan komolyan veszi. Vannak már
jelek, hogy így lesz. A francia, az angol, a német irodalomba kezd bevonulni a
gyermek. Azaz nem a gyermek, hanem a kis ember, ami nagy különbség. Gondolkodók
és mûvészek kezdenek foglalkozni a gyermeklélekkel. Ez egy gyermek-emancipáció
kezdete. Oh, nem az a célja, hogy a kis emberek utánozzák a mi alapjában sokkal
alsóbbrendû, silány életünket. Hanem, hogy az Élet és Természet határai között
szabad legyen a gyermekeknek azoknak lenni, amik.
Ismerjék el a gyermekek emberségét…
*
A
gyermek szerelmérõl akartunk azonban írni. A francia tanárok és tanítók
fölfedezték, hogy a gyermekek szerelmes természetûek. Oh, milyen korszakos
fölfedezés!… A gyermekek mióta csak gyermekek élnek a földön, mindig
szerelmesek voltak. Sokkal, de sokkal szerelmesebbek, mint amilyen szerelemre
mi nagyok képesek vagyunk. Oh, az mesébe illõ, fölséges szép dolog volna, ha mi
olyan nagyon, olyan szépen tudnánk szeretni, mint a gyermekek szeretnek az õ
miniatür, hogy újra használjuk a furcsa szót: prekapiskált, kis
ember-életükben. Gondoljon csak kiki vissza a maga alacsony éveire, elsõ
vágyakozására a leány-játszótársak után, elsõ regényére, elsõ
sejtelem-rohamára, elsõ csalódására. Aztán a többire. A gyermekek igézetes
szépen tudnak szeretni. A világ elsõ poétája volna, ki meg tudná szólaltatni
mûvészettel azokat az érzéseket, melyeket a gyermek-lélekbõl a hatalmas élet
szemlélete s a szexusok kétfélesége vált ki. Nem az a baj, hogy a gyermekek
szeretnek, hanem az, hogy a legújabb idõkben bennünket, nagyokat kezdenek
utánozni a szerelmeikben. Egy tizenöt éves fiú itt Párizsban nemrégiben
agyonlõtt egy tizenhárom éves leányt s agyonlõtte magát, mert a leány - nem
akart az övé lenni. A Bois-ban, a Luxembourg-kertben néha olyan merész és
ijedelmes gyermek flirteket zavarnak meg a véletlen sétálók, hogy Prévost sem
merne errõl írni, még ha fiatalabb is volna vagy húsz évvel. A párizsi postahivatalok
a miniszterhez készülnek fordulni: tiltsa meg, hogy poste-restante leveleket gyermekek is átvehessenek. A szülõk és
tanítók rájöttek, hogy tizenegy-tizenkét éves szerelmes leánykák s lurkó fiúk
poste-restante leveleznek. Egy francia tanártól hallottam, hogy egy tizenhat
éves gazdag líceumi növendék a zsebpénzét egy tizenöt éves midinettre költötte…
Ezek már rettenetes dolgok. Ezeken már változtatni kell. És ez így van ám,
szinte így van Budapesten is, nemcsak Párizsban. A veszedelem pedig röviden ez:
a kicsinyek a nagyok szerelmeit kezdik utánozni. Nem az a baj, hogy a gyermekek
szerelmesek. Ez ellen nincs metódus, nincs pedagógia, nincs medikámentum. A
gyermekek mindig szerettek. A nemi titkok sejtései mindig egymáshoz terelték s
terelik a leánykákat és fiucskákat. Ez ellen csak egy segítség van: õrködve,
barátkozva, bizalmat ébresztve foglalkozzunk gyermekeink lelkeivel, s együtt
neveljük a leányokat és a fiúkat. Az elzárt, külön internátusok, iskolák,
zárdák mennyi szerencsétlenséget okoztak már! A rejtegetés, a titkolózás, a
félemlítés hány gyermeket cibált már ki a maga boldog gyermekségébõl, s tett
koravén emberkévé. Vigyázzatok, szigorú és feledékeny fölnõttek. Gyermekeitek
már poste-restante leveleznek!…
*
Mit
fog a francia iskolai bölcsesség a szerelmes gyermekekkel mívelni? Nem tudjuk.
Jót nem várunk. Lesz új és még nagyobb titkolózás, elzártság, félemlítés s
úgynevezett szigor. Csak arra nem kerül bizonyosan még sor, hogy emancipáljuk a
gyermeket. Ismerjük el róla, hogy õk a mi elõ-élõink, eszes lények, sõt modern
lények. Idegekkel, érzésekkel, gondolatokkal, célokkal, sõt önálló
életfelfogásokkal. Kezeljük hát õket emberekként. Tanuljuk meg az õ
logika-ábécéjüket. Csak vissza kell emlékeznünk a magunk gyermekségünkre.
Hassunk idegeikre, érzéseikre, képzelõ erejükre úgy, mintha felnõttek volnának.
Értsük meg õket. Iszonyú forradalmi gondolatnak tetszik, pedig jámbor igazság:
értsük meg szerelmeiket. A gyermekek ma elhagyottságukban, meg nem
értettségükben sokszor nagyon szerencsétlen lények. Még szerencsétlenebb lények
lesznek, ha lassanként elfelejtik egészen a fiatalságukat, s életüket a zsarnok
nagyok élete szerint kezdik titokban berendezni. Ki van boldogságra teremtve,
ha nem a gyermek? S a szerelem is hol igazán fölséges és fulánktalan, ha nem a
gyermeknél? Nem a szerelemtõl kell elzárni a gyermeket, hanem a mi szerelmeinktõl, s megértéssel kell
dolgozni az emberiségnek azon a fájdalmas és mégis gyönyörû álmon, hogy a
szegény, kétlábú tollatlan állat lehessen egy kicsit boldog is a földön. Gyermekkorában
tudniillik…
Budapesti Napló
1904. augusztus 23.
Ady Endre
|