|
[Saját
tudósítónktól]
Párizs,
aug. 20.
A
rokkant óriás koldul. Oroszország kiállott a piacra alamizsnát kérni. Mutogatja
a sebhelyeit, s nyújtja a tarisznyáját.
Már
írtunk egyet-mást arról a hatalmas és érdekes kiállításról, mely most Párizsban
megnyílt. Tarka egy vásár ez. Nemzetközi kiállítása volna a higiéniának, a
tûzoltó- és mentõ-ügynek de voltaképpen egy hatalmas ipar-kirakat. Ez a
kiállítás felebaráti segítségnyújtás. Az oroszoknak akar szimpátiát és pénzt
szerezni. Olyan formája ez az alamizsna-adásnak, melyet elõkelõ és szemérmes
koldusok számára eszelt ki a humánus érzés, és ez esetben a - francia-orosz
barátkozás. A kiállítás jövedelmét az orosz Vöröskereszt kapja. Ha nagyon jól
fog sikerülni, talán egy-kétszáz jajgató, véres nyomoréknak könnyebb lesz
koldus-sorra fölépülni, vagy meghalni ama sok ezer közül, aki ott hull a
kelet-ázsiai mezõkön és piszkos vizeken.
Természetes,
hogy Oroszország rukkolt ki a legnagyobb apparátussal ezen a kiállításon. Az
eladásra szánt orosz iparcikkek négy vagy öt óriás termet töltenek meg. De nem
ez a része jelentõs és beszédes az orosz kiállításnak, hanem az, ahol ez a
nyomorék óriás, ez a szegény szent Oroszország föltárja az õ legvéresebb sebét.
Ez a dicsekvésnek és a szánakoztatásnak csodálatos jelensége. Az orosz
Vöröskereszt és az orosz filantrópia kiállítását értjük.
Egy
fiatal orosz orvossal járjuk be az orosz termeket. Finom, érzékeny lelkû,
szomorú nézésû fiatal ember. Most végezte a szentpétervári egyetemet, s
tanulmányúton van. Az orosz emberbaráti intézmények kiállításához vezet elõször
a fiatal orvos. Egyik szögletben megállunk. A fal tele van aggatva
fényképekkel. Rettenetesen szomorú fénykép-gyûjtemény. Egy idiótákat gondozó
orosz intézet szerencsétlen ápoltjai. A született lelki és testi nyomorékságnak
ennyi fajtáját talán sehol sem láthatja az ember. Mennyi szörnyszülött, mennyi
állatnál is nyomorultabb lény!… A kísérõm, a fiatal orosz, csöndesen magyaráz:
Alig
nyolc-tíz percentje jut gondozáshoz e szerencsétleneknek. És még szerencse,
hogy a legtöbb közülök elpusztul - hozzátartozói akaratából. Ezer és ezer
ezeknek a száma. A pálinka, az elállatiasodás, a borzasztó nyomorúság élõ
jajkiáltásai e szerencsétlenek…
Megyünk
tovább. Itt egy süket-néma iskolának, amott egy vakok-intézetének, odább néhány
kórháznak a kollekciója. Mintaintézet mindegyik. Írásban, képben el tudják
ragadtatni a legkövetelõbb emberbarátokat.
-
Hússzor ennyi kellene mindegyikbõl, - mondja az én orosz doktorom, s ezt még
határozottabban ismétli, amikor egy elmebeteg-intézet nagyszerû kiállítását
nézzük.
Milyen
mérhetetlen nagy lehet a fizikai és morális nyomorúság abban az óriás,
rejtelmes és félelmes országban.
A
tûzoltó-osztályban mutatja kísérõm a Pozsarnoe Gyélonak, az orosz tûzoltók
hivatalos lapjának a kimutatásait. Több mint százezer tûzoltóval dicsekedik az
orosz lap. Milyen nagy szám, s milyen kevés. Ragyog s elragadja az embert ez a
kiállítás is, hogy és hova tudták fejleszteni az oroszok Potemkin tudományát!
És mégis mindenütt hogy meg lehet látni a tenyérnyi ragyogás alatt az
átfoghatatlan nagy sötétséget.
És
most belépünk a kiállítás fõcsarnokába. Érezzük a messze harctér minden
borzalmasságát, pedig egy nagy terem egészen a cárné és egy-két nagyhercegnõ
irgalmasságának reklámjával van tele. Az a híres betegápoló vonat!… Valóban
nagyszerû és páratlan. Nincs minta-kórház sem ilyen pompásan fölszerelve. A
kápolnakocsi egymagában egy kis vagyonba kerülhetett. Életnagyságú viasz-alakok
a szomszéd teremben. Egy tábori sátor. Bent nekigyürkõzött orvos és két
ápolónõ. Éppen egy sebesült kozákot cipel be két ápoló katona a sátorba. Látja
az ember az orvosi és gyógyítószerekkel megrakott lovakat. Aztán fényképen
látja: a sebesült katonákat, mint ápolják az ápoló nõvérek s az önkéntes
ápolónõk, jóságos asszonyai a nagy szláv világnak, akikrõl talán még legtöbb
szépet írhat majd össze a mai háború orosz krónikása.
Valami
úgy szomorít, úgy lenyom itt bennünket. Talán ez a hivalkodás, amikor tudjuk,
hogy milyen kevés szegény orosz sebesült harcosnak jut ott künn messze keleten
ebbõl a hivalkodó irgalomból. De talán nemcsak ez okozza ezt a nagy
szomorúságot, ezt a nagy levertséget. Egy falon nagy betûk kiabálják: Borisz nagyherceg fényképfelvételei. A
nagyherceg komoly óráiban parádés jeleneteket állított össze a harctéren az õ
legfenségesebb kodakja elé. Éppen a nagyherceg kiállítása mellett húzódik meg
szerényen a Verescsagin-csoport. A Petropavlovszk nagy áldozata öt, vagy hat
kép és fotográfia keretébõl néz ránk. Itt van egy-két harctéri levele. Amott
egy festménynek odavetett, írásos terve. Ki fogja ezt a képet most már
megfesteni?… Üvegszekrényben két hatalmas tarackgránát-darab. Japánok lõtték be
egykor Port-Arturba. Egyikbe néhány francia szó van bekarcolva. Kis cédula
magyarázza, hogy ez is Verescsagin-emlék. Valakinek szánta bizonyára ez érdekes
harctéri dokumentumokat a nagy mûvész. Perselyek is vannak. Direkt adományokat
is elfogad az orosz Vörökereszt. A publikum itt a legsûrûbb, a kiállítás orosz
osztályában. Egyenruhás muszka õrök járnak-kelnek nehéz járással. Szinte jól
esik végre kiszabadulni e helyrõl, ahova Mandzsuria, a messze keleti vizek és
mezõk küldik borzalmaikat, vérszagukat, a hatalmas, titkos, nagy Oroszország a
maga siralmas mizériáit, miközben büszke koldus módjára kunyorálja az
alamizsnát, mint egy rokkant, nyomorék óriás…
Budapesti Hírlap
1904. augusztus 23.
|