|
[Saját
tudósítónktól]
Párizs,
szept. 10.
Ebben
az esztendõben sûrûen és nagy kedvvel fordul a francia tömegek emlékezése a
felé a csodálatos, már-már legendás, néhai alak felé, kit Desmoulins
Camille-nak hívnak, s ki egy hosszú-hosszú évszázad után most újra elõvirít a
história legvéresebb, legborzalmasabb, legszínesebb kertjébõl, a nagy
forradalomból. Virága volt õ ennek a kertnek. Úgy is nevezték: „virág, mely a
Danton keblén virul.” Az volt csakugyan: virág. Pompás és mérges virág.
Zseniális volt, állhatatlan, kegyetlen, gyáva, elragadó, léha, undok és kedves.
A história alig mutathat még egy ilyen különös lényt. Harminckét esztendõs
élettel alig írta be még valaki úgy a nevét egy kor történetébe.
A
mai francia, radikális, vértelen forradalom sokért nem adná, ha a világ az
igazi, a nagy forradalom törvényes, szükségszerû, vérbeli sarjának tekintené.
Ezt hirdeti folytonosan a radikális sajtó. Politikusok, publicisták szinte
gyermekes buzgósággal kutatják a két forradalom rokonságát, egymásból folyását,
s az összekötõ csatornákat. Így hozták a többek között divatba a nagy
forradalmárok kultuszát is. Így támadt most életre Desmoulins Camille. Így
támadtak föl mostanában többen a véres, világromboló korszak hõsei közül.
Mirabeau hamvait most is keresik. Nemsokára leleplezik Chénier André szobrát.
Desmoulins Camille is szobrot kap.
Már
az idei nemzeti ünnepnek, július 14-ének, volt egy érdekes momentuma. A francia
diákok ezen a napon Desmoulins emlékének, s csak az õ emlékének áldoztak. Úgy
látszik, hogy a jövõben e napon egyre és egyre többen fognak gondolni a
zseniális hebegõ szónokra, ki a Palais-Royalban egy asztal tetején egy tüzes
beszéddel ráuszította a Bastille-ra a haragos tömeget, s önmagát egyszerre
híres emberré tette.
Desmoulins
Camille életét ismeri mindenki, ez asztali beszédjétõl fogva. Elsõ pamfletje
olyan félelmetes sikert arat, hogy Desmoulins kénytelen nagyon rálicitálni
önmagára. Nem ment ez nehezen. Az õ nyughatatlan temperamentuma mindig a
legszélsõ határokat kereste. Desmoulins hamar odáig ér, hogy mint a Lámpavas fõügyésze halálra kíván
mindenkit, aki neki nem tetszik. Õ beszél elõször a köztársaság-ról. Õ érzi elõször legintenzívebben az újságíró nagy
hivatását. Mámoros büszkeséggel írja: hogy az újságíró az új világ pair-je, aki
sokkal nemesebb úr, mint akármelyik királyi herceg. Senki sem lehet
biztosságban - tollától. Neki olykor Marat is gyáva kutya. Viszont, amikor már
a terrorizmus az õ fantáziáját is lefõzte, beáll az irgalom prófétájának, s
kegyelmet hirdet.
Csodálatos
ember volt. Mikor bebörtönzik, Tacitust olvassa. Halála, vérpadi halála elõtt
azt írja a feleségének, hogy eltévesztette az életét, mert õ poétának
született, s neki az emberektõl távol magános szigeten kellett volna élnie
azokkal, akiket szeretett.
Valójában
pedig vérbeli zsurnaliszta volt. Zseniális ember, állhatatlan, de gyöngéd
lelkû. Az a rettenetes kor tette azzá, mi volt.
Érdekes
dolog, hogy több, mint száz esztendeig nem a zseniális pamfletistát,
forradalmárt és szónokot látták és nézték benne elsõsorban az emberek, hanem a
nagy, a gyöngéd szerelmest. Camille és Lucile… Kevés olyan szép és híres
szerelmes párt ismert a história, mint amilyen szépségben és hírességben éltek
s élnek õk minden érzékeny lélekben. Lucile követte a vérpadon pár nap múlva
Camille-t…
Most
szobrot kap a nagy pamfletista, a zseniális és gonoszul léha forradalmár, a
tüzes szónok s nagy újságíró. Három vagy négy hónapja alakult meg a
szobor-bizottság s olyan buzgósággal dolgozott, hogy a Desmoulins-szobor
nemsokára állani fog. A mozgalomnak olyan apostolai vannak, mint Claretie, a
Comédie-Française igazgatója s Henry Maret, a kiváló publicista.
Már
a helyet is kiszemelték az új szobor számára. A községtanácsnak kell csak dönteni,
hogy a Comédie-Française elõtt álljon-e a szobor, vagy a Palais-Royalban, ahol
Desmoulins halálra szónokolta a Bastille-t.
Budapesti Hírlap
1904. szeptember 11.
|