54. LUJZA HERCEGASSZONYNÁL

[Saját tudósítónktól]

Párizs, szept. 16.

Abban a csöndes, kicsi normandiai faluban, ahol engem az elsteri szöktetés híre ért, talán még ma is kevesen tudják, merre van Lindenhof, merre Elster, s mirõl nevezetes a Westminster-fogadó. Maholnap Párizs sem lesz másképpen. Amíg titok födte a híres szerelmi regény legutolsó lapját, a szökevények útját s a hotelt, mely hajlékot nyújt Párizsban a kalandos királyleánynak: forrt, sustorgott a párizsi nép s az utca kíváncsisága. Most már nincs titok. Semmi sem titok. Egyelõre semmi új skandalum nem integet. A hercegasszony, Kóburg Fülöp felesége, Párizsban van, örül, nyilatkozik, reménykedik, vár. Egyelõre az újságírók kiváncsiságán kívül mi sem molesztálja. Automobilozhat, sétálhat a bulvárokon. Elvész az utcánjáró ezrek között. Az utca, a párizsi utca valósággal megemberelte magát. Lehet, hogy csupán azért, mert több izgalmat remélt. Ám nem lehetetlen, hogy ezúttal a tömegérzés csodálatos tapintatosságot tanúsított. Az utca nem akarja háborgatni a fejedelmi asszonyt, ki nagyon rászolgált egy kis szabadságra. De bizonyos mindenképpen, ha a párizsi rendõrség nem azzal a gavallérsággal biztosítja nyugalmáról a párizsi szabadság és vendégszeretet keresõjét, amellyel azt tette, Lujza hercegasszony szabadságát megvédené maga az utca. Mert ilyen különös, kiszámíthatatlan, de mégis cselekvõ a párizsi tömeg.

Ez idõ szerint csak az újságírók nagy barátságával kell megküzdenie Lujza hercegnõnek. Lehetetlen mindenkit fogadnia. És minden lap külön nyilatkozatot akar kapni tõle. Már egy tucat harag fakadt ebbõl. Fáradt a szegény hercegnõ. Igazán fáradt. Így is szinte fájdalmas, hogyan kell sorsa parancsából s talán érdekében fölajánlania magát annyi faggatásnak.

Magyar levélben kértem a hercegnõt, mikor Párizsba visszatértem, adjon engedelmet egy rövid találkozásra. Õ mondta, s hogy csak túlzó udvariasságból mondja, arra oka nem volt: várta ezt a magyar levelet. Úgy is hagyta meg a hotelier-nek, hogy azon a napon, melyen én fölkerestem, csak egy budapesti újságírót fogad. Gyöngélkedett és ágyából kelt ki, hogy - így mondta - magyar vendégét fogadhassa. Kedves és váratlan volt ez a figyelem. S még váratlanabb, hogy az elõszobából egy kis szalonba lépve, magyar üdvözléssel fogadott egy nagyon tiszta, okos arcú, élénk szemû, vidám, polgárias külsejû asszony. Tudtam mindjárt: Ez Stõgerné. Élõhaló, szinte imádó híve a hercegnõnek, kinek szöktetését éppen úgy segítette, mint annak idején a Mattasich szabadulását:

- Vártuk. Jó, hogy már jött. Az édes, jó hercegnõ beteg egy kicsit, de önt fogadni akarja. Olyan jó asszony, olyan áldott, jobb mint egy angyal. Majd meglátja.

Egy nagyobb szalonba vezetett. Friss virág mindenütt. Ma változtatott lakást a hercegnõ. Ez itt a Westminster-hotel elsõ emeletének legkényelmesebb lakása. Máig egy szûk, második emeleti lakásban lakott a hercegasszony. Kedves lakás, pompás kilátással a gyémántboltos, mozgalmas rue de la Paix-re.

Belép a hercegnõ. Kissé fáradt. A szeme szomorú, de mosolyog. Szép még ma is. Gyönyörû hajába alig mer belopózni egy-két õsz hajszál. Igazán hercegnõi megjelenés. Franciául üdvözlöm. Õ a legszeretetreméltóbban mond néhány magyar szót s kér bocsánatot, hogy nem beszél folyékonyan magyarul. Beszélünk hát németül s franciául. Kissé csendesen, aprózva beszél a hercegasszony csakugyan, de ez még nem ad igazat Pierson tanárnak. Az én kérdéseim nem olyanok voltak, melyekre - Pierson szerint - már Lindenhofban elkészülhetett:

- Hogy örülök, hogy magyar újságírót látok. Ugye, nem bántanak a magyar lapok. Ugye, ott barátaim vannak. Úgy szeretném olvasni, mit írnak rólam. Stõgerné majd segít lefordítani. Ugye?

Mert Stõgerné is jelen van. Végtelen gyöngédséggel figyel fenséges asszonyára, s többször mondja félhangosan:

- Ugye, milyen édes, angyali hercegasszony?…

Magyarul persze. Stõgerné budapesti leány. Onnan került Horvátországba.

- Biztosítom a hercegasszonyt, hogy a magyar közönség mindig rokonérzéssel, meleg aggodalommal, szeretettel kísérte sorsának útját s örül szabadulásának.

- Sokszor voltam Magyarországon. Sok boldog napot töltöttem ott. Nyolc éve jártam Budapesten utoljára. A millenniumkor. Milyen szép volt akkor ott minden. Mennyi kedves magyar embert ismertem meg.

Elhallgat egy kicsit. A tekintete még szomorúbb. Csöndesen folytatja:

- Nagy igazságtalanság történt velem. (Kijavítja.) Velünk. Elégtételt kell kapnunk. Nekem is s annak az ártatlan embernek is, kinek mostani szabadulásom is köszönhetem. Hiszem, hogy meglesz ez az elégtétel.

Közbevetem, hogy néhány német és magyar lap szerint Kóburg herceg, a hercegasszony férje nem akar tárgyalni. Megütõdve, de mosolyogva mondja:

- Ez egészen új dolog. - Dehogy nem akarnak. Csak rosszul esik nekik beletörõdni, hogy ezúttal mi gyõzünk.

Megkérdem, hogy miért nem jött ide Bachrach dr., a herceg ügyvédje. Hirtelen Stõgerné válaszol:

- Hogy miért nem jött? Mert féltek a nyomorultak. Itt ugyan megjárhatták volna!…

A hercegasszony mosolyog. Naponkint özönével hozza a levelet a posta. Egy sereg levél írója biztatja a hercegasszonyt, hogyha szükség lesz reá, legyen nyugodt, megvédelmezik. Persze akként, hogy arról fog koldulni Bachrach, vagy az, aki a hercegnõ ellen Párizsban tenni merne.

Magyarországi utazásairól beszél eztán a hercegnõ. Vidáman, elég könnyen, ötletesen. Néha tréfásan beleszúr kemény akcentussal egy-egy magyar szót a beszédbe:

- Szeretem a magyarokat, s mindenekfölött a magyar nótát. Most Elsterben is talán éppen a magyar nóta adta vissza az örömet s a bizalmamat az élethez, a szabaduláshoz. Azt mondták, õrült vagyok. Hát, mondja, õrültnek látszom?

Szomorúan nevet. Fáradtan. Bizony nagyon fáradt asszony a szegény hercegnõ. De az utolsó esztendõk után mégis meglepõen friss. Dehogy is látszik õrültnek. Nyugodt, talán nagyon is nyugodt, szeretetreméltó, nagyon disztingváltan gondolkozik s beszél.

Megerõsíti azt a hírt, hogy nem akarja eltávolítani magától Mattasichot:

- Értem szenvedett. Meg kell neki szereznem az elégtételt. Minden okom megvan a bizakodásra. Ezerszer hála a sajtónak, a világ most már tudja az igazat. Meglátja, minden követelésünk teljesülni fog.

Stimmer doktortól, megbízottjától, éppen ma várt értesítést. Hiszi, hogy Stimmer Bécsbõl diadallal jön vissza.

- S aztán?

- Aztán? Nem tudom. Párizsban szeretet és biztosság vesz körül. Itt maradok. Örölök a szabadságomnak, s dolgozom azon, hogy a rettenetes évekért minden elégtételt megkapjunk. Egyelõre, nem tudom meddig, a lakásom sem változtatom. Itt udvariasak, jók hozzám, s ma már - nézze - egészen pompás kis lakásom van…

Nem tudom, de úgy sejtem, hogy Mattasich a szomszéd szobában volt. Künn, az elõszobában, puha, elegáns szürke angol férfi-kalapot láttam, mellette elegáns férfi-kesztyüt.

Hálásan köszönöm meg a fenséges asszonynak a szíves fogadtatást, s õ újra kér: írjam meg, miként örült õ az õ magyar vendégének, milyen hálás a magyar publikum érdeklõdéséért.

Stõgerné pedig boldog, hogy magyar és budapesti vendégük volt. Imádattal beszél a hercegasszonyról.

- Soha jobb asszony nem élt még a világon, mint ez a hercegasszony.

És úgy gondolom, hogy Stõgernének igaza van. Ennek a királyleánynak végzete s betegsége a jóság, az a mély jóság, melyben fölolvad a fegyelmezõ akarat.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 20.

Ady Endre