|
I.
Saint-Cyr
(Marchand
ezredes - Beck táborszernagyhoz). Kegyelmes uram, engedje meg, hogy
bemutatkozzam. Marchand vagyok. Ugy-e elég? Ön tudja a többit. Én vagyok a
fashodai hõs. Én vagyok a rosszkedvû ember. Rosszkedvû, mert rossz idõben élek.
Lettem volna Boulanger helyén, ma sok minden másképpen volna. Nem vágyódnék a
lelkem Napkeletre, s nem irogatnék kunyoráló leveleket Kuropatkinnak s önnek.
Kuropatkin, az ebadta, nem válaszol. Lehet, hogy öntõl sem kapok választ. Pedig
ön ez idõ szerint nincs elfoglalva hõsi hátrálással, mint õ. Mindegy. Nekem
csak önökbe [!] van reményem. Ah, dicsõ három ország. Sedan dacára is imádott
német hon, csodálatos muszkaföld és tartós dunai monarchia. Egy új szent
szövetség s meg lehetne javítani a világot. Ha önök hallgatnának reám.
Jajkiáltásaimra a pokolból. Mert pokolban vagyok. Most már igazán fölfordult e
szerencsétlen francia földön minden. Ez az ország rohan végzete felé. Nem volt
elég, hogy engem, a fashodai hõst elcsaptak. Jöttek sorjában tizenkét csapások.
Óh, kegyelmes uram, meg sem merem írni önnek, mik folynak itt. A nagy
forradalom pásztorjáték volt a mai idõk mellett. Összeroskadna a Burg, ha
papírra vetném ez istentelenségeket. Csak egyet merek elbeszélni. A Saint-Cyr
dolgát. Kérem, kegyelmes uram, vigyázzon a gutára. A Saint-Cyrban, a legelsõ
francia katonaiskolában szociológiát fognak tanítani. Kérem, csillapuljon. Ez
még nem minden. A francia kormány azzal fenyegetõzik, hogy ha sokat lármáznak,
egyszerûen beszünteti a katonatiszti iskolákat. Az lesz tiszt, aki nagyon jó
közlegény s nagyon jó altiszt. De tiszturakat nem nevelnek többé a régi módon.
„Vége lesz az egyenruha-kultusznak, a középkori kardos nyegleségnek. A tiszt
modern ember legyen. Sem bigott, sem elfogult, sem uniformis-mániás ember tiszt
nem lehet. Vége legyen a régi szamár dogmatikus nevelésnek. Tessék a
tiszturaknak véres háborúk históriái helyett természettudományokat tanulni.
Tessék ismerni a modern élet problémáit. Igyekezzenek magukat hasznosakká tenni
népneveléssel, munkával. Tessék munkálni a szociális haladást…” Nem, nem
folytatom tovább. Innen ki kell vándorolni. Ez egy elveszett ország. A jövõ
Marchand ezredesei Marxot fogják magyarázni, s Herbert Spencert népszerûsíteni.
Én már látom. Rettenetes. És mért nézi ezt nyugodtan a világ? A három
császárság? Szociológia a Saint-Cyrben!… Természettudományos gondolkozás
katonatisztek közt!… Rettenetes. És ezt a francia hadügyminiszter parancsolja.
Képzelje el, kegyelmes uram: az ön helyén egy szabadkõmíves és szocialista
fõfõhadsegéd. Bocsánat ez istenkáromlásért. Hiszen Bécsben s a magyar provincia
fõvárosában, Budapesten még az egyetemen sem tanítják rendes tantárgyként a
szociológiát, s komoly miniszterek hirdetik a valláserkölcsös nevelés
elengedhetetlen fontosságát, a legelõkelõbb agyvelõk misét hallgatnak, mielõtt
például egy komoly tudományos munka írásába fognának… Ám, kegyelmes uram,
tudja, hogy mindig milyen ragadósak voltak a szerencsétlen Franciaország rossz
példaadásai. Minden szentekre, vigyázzanak ott Keleten. Takarózzanak be.
Mindenekfölött pedig juttassanak nekem egy szerény tábornoki állást. Nekem, a
fashodai hõsnek. Írtam már Kuropatkinnak. Sõt megsúghatom önnek: Mirbach
bárónak is. Õ igen befolyásos ember. Óh, ha sikerülne a három császárság új
szent szövetsége s az én tábornokságom. Meg lehetne tán még menteni a világot.
Kegyelmes uram, reménykedve nézek Napkelet felé s ön felé…
II.
Hotel Westminster
(Nausssanne
- egy magyar újságíróhoz…) Igen, barátom, a hercegnõszöktetõ sajtót nem kell ám
kinevetni. A kultúrtársadalmak sajtója többet árt a trónoknak ötven
guillotine-nél s õrült forradalomnál. A sajtó útban van a gyönyörûséges,
szédületes magasság felé, mikor a nyilvánosság lesz minden: élet és halál. Ama
magasság felé, melyrõl a próféta szociológus írt, írván, hogy majd annak idején
az államok nagyköveteiket nem a trónokhoz küldik, hanem az egyes államok
hírlapjaihoz. Ön nem neveti azt, hogy a New-York Herald külön hajót tart a
japán s orosz flotta nyomában. Ön nagyon helyesen tudja, hogy ez a kis
sajtó-hajó a kultúrvilág lelkiismerete, a história kiküldöttje. Nos, akkor mért
neveti ön ki a sajtót, mikor hercegnõt szöktet, királyi hercegnõt? Az ön unokái
ha lesznek, még különb dolgokat fognak látni. Látni fognak királyokat s
kormányokat, kik könyörögni fognak egy kis elnézésért hatalmas reporterek
elõtt. A sajtó nem áll meg. A sajtó az emberiség lelke lesz, s e lélek magába
fog ömleszteni mindent. Meg tudja-e ön mérni, hogy mennyit koptat egy ilyen
botrány a régi renden, a tömeg türelmes butaságán, a koronák fényén? Nagyon
sokat. Én mondom önnek, a szkeptikusnak, hogy ma már a sajtóban olyan nagy a
szellemlendítõ, világromboló és világépítõ erõ, hogy ha csak hivatalos lapok
volnának ezután, még akkor is haladna a világ. Ön arról zokogott egyszer, hogy
a veszedelmesen okos Rampolla olyan fényesen szervezte a klerikális sajtót,
hogy ma már a sajtó, mely a szabad szellem szülötte, legveszedelmesebb
ellensége a szabadságnak és haladásnak. Ez is tévedés. Még a reakcionárius
sajtó sem lehet ma már reakcionárius egészen. A buta emberek milliói vannak
ugyan többségben a világon, de ezek az emberek is a sajtó által kevésbé buták
lesznek egyre. A sajtó, a betûk õrölnek, alkotnak az emberi koponyában folyton,
egyre. A nyilvánosság, a sajtó egyre félelmesebb lesz azoknak, kiknek van okuk
félni. A sajtó még önmagával is meg tud küzdeni. Sõt talán még a pénzzel is.
Tekintsen el attól, barátom, hogy nekem egy kicsit üzlet is a fejedelmi
botrányok felturkálása. Végre is ez nem tartozik az ügyre. De most, hogy a
Hotel Westminsterbõl jövök, Lujza és Mattasich lakásáról, úgy érzem, hogy a
sajtó, s a sajtó által én, óriási dolgot mûveltünk. Históriai dolgot. A jövendõ
emberiség áldani fog bennünket, mint egykor a hõs lovagokat. Az ördögbe is, más
már ez a világ, mint a régi. Hol az a kultúrország, ahol királyokat s
mágnásokat tudnának ma nyakazni? Az emberiség haladásáért - ma már tudjuk -
csak betûkkel dolgozhatunk. A sajtó fogja átformálni a világot. Csak hadd éljenek,
akik útjában vannak a világ haladásának, a jobbulásnak. Éljenek s tomboljanak
elbizakodottságukban, korlátoltságukban. Ön kinevethet engem, szkeptikus
barátom, én hõs dolgot mûveltem. A Hotel Westminster van olyan nevezetes hely,
mint a Temple, hova XVI. Lajost s a feleségét zárták. Bízzon ön csak a
sajtóban. A sajtó, hogy alantas hasonlatot mondjak, szú. De világ-szú. A
világot átható célratörés hatalmas szúja. Összerág ez lassanként minden buta,
haszontalan és kivetnivaló dolgot e világból. Nagy botrányt mûveltünk, tehát
nagyszerû dolgot mûveltünk. Éljen a Hotel Westminster! Csakugyan: kellenek a
botrányok!…
Budapesti Napló
1904. szeptember 20.
Lemásolta
A. E.
|