57. MICHEL LUJZA

[Párizsi levelezőnk írja:]

Marseille-ban birkózott sokáig a halállal, és errõl értesült az egész világ. Ahol csak van nyomtatott betû, mindenütt írtak akkor a vörös szûzrõl, a különös asszonyról, aki száz romantikus könyvre méltó életet élt s aki nem fárad el soha. Vézna, beteges asszony. Sokan azt vallják róla, hogy sohasem volt épelméjû. Ám mégsem lehet, s mégsem lehetett soha egy-két patofiziológiai megjegyzéssel napirendre térni e csodálatos asszony dolgai felett. Lehet, hogy Michel Lujza nem épelméjû lény. Sõt õ nyilván eszmék bolondja. De soha még nõi lélek nem kapcsolódott fatális eszmékhez annyi erõvel, állandósággal és fanatizmussal, mint az övé a szemkápráztató, anarchista-kommunista világmegváltó ideákhoz. Sem üldözés, sem börtön, sem fenyegetõ halál, sem számûzetés meg nem tudták törni. Még azoknak a hálátlansága sem, akikért küzdött és szenvedett. A kommün vad hõsnõje, a vörös szûz, az anarchista Michel Lujza olyan nagyon szereti az embert, hogy sohasem mérgezhette meg a szívét a csalódás rettenetes mérge. Ez a nõ a maga kegyetlen eszme-fanatizmusában, kalandos és küzdelmes életének egész folyásában: csupa jóság. A jó Lujza. Hívei így emlegették mindig. Mikor Marseille-ban már-már agonizált, napokon keresztül a jó Lujzá-ról beszélt Párizsban mindenki, s a jó Lujzá-ról cikkezett minden újság. A csúnya, vézna, fanatikus Michel Lujza e napokban már pitvarában volt annak a Panteonnak, hova az eszmék bolondjai és hõsei kerülnek. Még az ellenségei is csodálattal szóltak és írtak róla. Egy-két hazug távirat már a halálát kürtölte.

A „vörös szûz”-zel nem bírt még a halál. Ha meghal ott Marseille-ban, s holttestét esetleg Párizsba hozzák, ezer és ezer ember áll a pályaudvar elõtt. Temetése a legnagyobbszerûek közül való lett volna. Ma már az elvtársak filléreibõl s a bámulók bankóiból csinos összeg gyült volna össze egy Michel Lujza-emlékmûre, vagy pláne szoborra. De a jó Lujza nem halt meg. Ahogy egy kis erõre kapott, sietett Párizsba hívei közé. Két szál elvtárs várta a pályaudvaron… Két fölolvasást tartott Párizsban néhány filléres belépõjegyekkel, s ingyen-publikumot alig lehetett annyit toborozni, hogy megteljen a kis fölolvasó-terem.

A második fölolvasó-estén botrányok is történtek. Ez a hidegség, közömbösség és durvaság már a jó Lujzának is sok volt. Búsan mondta e sorok írójának:

- Megyek vissza Angolországba. Nem hiszem, hogy újra kedvem kerekedjék arra, hogy Párizst meglátogassam.

Egyik bajtársa, Girault, kesergett:

- Látod Lujza, milyen nagy ember volnál, ha meghaltál volna.

Most már megtalálta újra önmagát a vörös szûz. Kemény hangon válaszolt:

- Jobb élni… Még annyi tennivalóm van.

A két fölolvasó-estén mégis csak összegyûlt annyi, hogy Lujza elmehetett Londonba. A nagy betegség iszonyúan megviselte. Az arca majdnem halott-arc volt. Bõr és csont vézna teste. Alig volt jártányi ereje. De útra kelt izgatni a háború ellen. És hiába volt a nagy fogadkozás. Angolországi körútja után mégis csak visszament Párizsba. Újra találkoztunk vele. Egy kis hotel negyedik emeletén lakik a Lafayette-utcán. Dolgozik. Õ mindig dolgozik. Most Franciaországban akar nagy körutat tenni. Fölolvasó körutat. Aztán Spanyolországba megy. Barcelónában akar nagy meeting-et rendezni. Most az orosz-japán háború rettenetességei kínozzák a lelkét:

- Tiltakozni kell a mûvelt világnak, fõként a munkásvilágnak, e szörnyû embertelenség ellen.

Ilyen anarchista a vörös szûz. Sohse felejtjük el fölolvasásának egyik legmeghatóbb részét például, melyben azt bizonyította, hogy nincs rossz ember, csak föl nem világosult ember van, s minden ember jó és érdemes a szeretetre. Õ hisz és fáradhatatlanul, mindig dolgozik. Mostanában szó esett róla, hogy Michel Lujzában rendkívüli író-talentum veszett el. Megkérdeztük tõle, hogy magahajszolása helyett miért nem ír inkább. Egy halom kéziratra mutatott:

- Egy regény, három színdarab. A regény nemsokára megjelenik. A darabokon még csiszolni akarok. Egyik már e szezonban színrekerül. Itt Párizsban…

Erre is van ideje. Marseille-ba is ellátogat, hol néhány hónappal ezelõtt birkózott még a halállal. De meghalni nem akar ám. Meg akar látogatni néhány afrikai törzset, melyek ideális republikánus és kommunista szervezetben élnek. Ettõl az úttól sokat vár. A primitív népekkel akar megjavíttatni bennünket javíthatatlan civilizáltakat.

Rövidre nyírott haja egészen fehér. Arca múmiaszerû. Teste erõtlen, ványadt. Csak szeme fiatal. Nyolcvan évesnek látszik legalább is a vörös szûz. És megy körútra nyugati Franciaországba, majd délre, aztán meetinget rendezni Barcelónába, s aztán Afrikába, a becsületes, erkölcsös vadak közé. Akárhogy méri az emberiség a nagyságot, ez a különös nõ, akit sokan õrültnek tartanak, közel jár a nagyság hegyfokához…

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 23.