58. A RIVIÉRA ÕSSZEL

Nizza, szept. 21.

Az azúr tengert száraz, meleg szelek borzolják. Szomorú és nyugtalan a francia Riviéra. Porosak a hatalmas pálmák. Árva a híres angol promenád. Végig a büszke partokon csukottak és csöndesek a villák. Cannes-ban tomboláznak, Nizzában orfeumoznak az emberek, Monte-Carlóban még ehhez sincs kedvük. A szezont, az idegen-hozó, pénz-szóró szezont lesi, áhítja mindenki. Egyelõre pedig az esõt: a Riviéra telét. Az esõ után aztán mindjárt jönne az élet.

Nizzában szeptember tizenkilencedik napján nagy utcai muzsikálás hirdette, hogy itt a szezon. De hajh, a muzsikaszó még nem csinál szezont, valamint a kalendárium sem tud õszt csinálni. Néhány bolygó angol és amerikai. Néhány fanatikusa a francia Riviérának. Aztán a monte-carlói szerencse-vadászok. Ennyi az egész publikum. A borbélyom itt Nizzában, aki a Riviéra-járó magyarok kedvéért megtanult köszönni és káromkodni Árpád nyelvén, megszégyenítene egy kecskeméti huszárkáplárt a magyar káromkodásával. Az idõt szidja, a halott szezont, a késlekedõ esõt. Mindenek fölött pedig az esõt, mely nem akar esni. Pedig ez az esõ a Riviéra bárányhimlõje. Túl kell rajta esni. Addig nem lesz szezon.

Csukottak a nagy hotelek s a boltok. Blanc úr emberei is káromkodnak Monte-Carlóban. Õk persze nem magyarul, holott lett volna nekik is módjuk megtanulni a magyar káromkodást. Egy rövid délutánon egy tucat magyart számoltam össze a játékasztalok körül. Monte-Carlóban fehér szezonnak hívják ezt a szezont. Csillogó, szép aranyak helyett otromba fehér ötfrankos darabokat lapátolnak be ilyenkor a híres játékhelyen. Néha esténként egy-egy olcsó hangverseny is kerül. De színház még nincs. Még csak cigánymuzsika sincs itt még.

Nizzában egy kóbor olasz színtársulat játszik. Sokoldalú olasz komédiások. Tragédiát, drámát, színjátékot, vígszínmûvet, operettet, énekes bohózatot, mindent játszanak. Operát különösen… Öt olasz komédiás bele mer fogni a legnagyobb Verdi-operába, s ma már Wagnert sem nagyon kímélik ezek az olaszok.

Nizza különben így holt szezon idején erõsen olasz. Ha internacionalizmusából nyaranta kivetkõzik, úgy látszik, az olasz lélek benne az erõsebb. A hivatalos, francia Nizzán át-áttör az irredenta láza, s a szépséges Nizza, a visszakapott szép leány, nem simul ám annyi szeretettel édesanyjához, Franciaországhoz, mint ama híres szobor ott a tengerparton hirdeti. A nizzai francia újságokban több helyet foglalnak el sokszor az olasz dolgok, mint a franciák. Egy-két év óta a latin testvérség álma új erõre kapott, de aligha Nizzában kelt új erõre ez az álom.

A hotelemben beszélik, hogy aznap estéjén, melyben Olaszország trónörököst kapott, Nizzában sok házat kivilágítottak. Olyan örömünnepet rendezett Piemont ifjú hercegének Nizza, milyennél különbet Milánó sem talán. A sürgönyhivatal pedig százszámra vette föl a nizzai üdvözleteket. Thaon de Revel gróf, Olaszország nizzai fõkonzula, amolyan titkos vice olasz király a francia Riviéra olaszainak szemében. Tegnap délelõtt valóságos népvándorlás folyt a nizzai Karolina-villába, ahol a fõkonzul lakik. A lelkes olaszok, a veterán olasz katonák bizonyára sûrûen gondolnak olyas dolgokra, amiknek nem örülne a hivatalos Franciaország.

De ha itt lesz a szezon, minden másképpen lesz. A nizzai francia s a nizzai olasz egyformán: nizzai. Az az igazi latin testvérség, amivel az idegeneket fogadják a francia Riviéra minden nemzetiségû lakói. Alig van talán még egy helye Európának, melyet úgy átformált volna az idegenek csõdülése, mint a francia Riviérát. Itt mintha minden ember azzal a talentummal születne, hogy az idegenekkel bánjon s hogy az idegenekbõl éljen. Ilyenkor, nyaranta, minden bennszülött keserû, türelmetlen és beteg. Az újságoknak sincs mirõl írniok. A legnagyobb nizzai lap például ez idõ szerint hosszú lapoldalakon olvasóinak a véleményét közli az orosz-japán háborúról s a nizzai publikum nagy érdeklõdéssel olvashatja, hogy Marottini boltossegéd úr véleménye szerint a legpontosabban 1905. június 17-én aratják az oroszok az utolsó diadalt, s rá három hét múlva kötik meg a tokiói békét, mely elveszi a japánok kedvét örökre a hõsködéstõl.

És már-már megindul a nizzai lapok legérdekesebb rovata is: az idegenek névsora. Egyelõre azonban nincs az a szerény utas, ki elkerülje a személyi hírt. „Willy úr és neje, Nizza és a francia Riviéra állandó, kedves hívei, a tegnapi gyorssal Nizzába érkeztek.” Ilyen hírekkel rakvák tele a nizzai lapok. Még talán Vintimille felé valamivel népesebben szaladnak a vonatok. Olaszország felé sok az utas. És sokan állnak meg Albert herceg országában… Monte-Carlóban a fehér szezonban is sok a vendég.

Itt is, miként mindenütt az ékes tengerparton, tataroznak. Szeptemberben s majdnem egész októberben csinosítja magát a Riviéra, mint ahogy illik is ilyen sokvendégû helyen. Tatarozzák Monte-Carlót is. A hirhedt kaszinó épülete állványokba vész. Néhány száz munkáskéz dolgozik itt, hogy majd a télen még díszesebb fedél alatt gördüljenek Blanc úrék telhetetlen pénzeszsákjaiba a vétkes, vagy könnyelmû aranyok.

Gondolkozó embernek, egészséges érzésû léleknek utálat lehet ez a hely mindig. De soha inkább, mint éppen most. Egyik „adminisztrátora” a játékbanknak szinte megdöbbentõ finnyássággal mondott kritikát arról a publikumról, mely éppen ez idõ tájban látogatja Monte-Carlót. És csakugyan undok zsibvásár most Monte-Carlo. De vajon az elegánsabb toalettek s a szaporább aranyak majd a télen elkergetik az „adminisztrátor” úr finnyásságát? Bizonyára igen… A gyönyörû parkra most fölsivít az azúr tenger szele. Bent a fényes játékbarlangban magukból kikelve ostromolják Blanc úrék várát a fehér szezon szegény ördögei!… Az õszi Riviéra szomorú nagyon. De sehol sem fogja el az embert olyan vad szomorúság, mint a gyönyörûséges kis földi paradicsomban, hol olyan édes, békítõ helyet találna a lélek, ha nem vélné hallani még a tengerzúgáson is át az aranyaknak s a fehér szezon parvenüinek, a nagy ezüstpénzeknek a csúfos lármáját.

Mindenütt árvaság, szomorúság. Mentonban, Cap-Martinban, Beaulieu-ben, mindenütt. Mindenütt nyugtalan, beteges készülõdés, várakozás. A nizzai kaszinó permanenciában van. Minden nizzai fej fõ. Mi legyen az új szezon programja? Ez a kérdések kérdése. Még az orfeumok is errõl elméskednek. Egyik orfeum komikusa kupléban azt énekli, hogy Kuropatkin azért hátrál, mert Nizzába akar jönni a szezonra. Csoda, hogy meg nem lincselik, sõt meg sem abcugolják a nizzai orosz barátok. Hjah, Nizzának jó viszonyt kell tartania Angliával és Amerikával. Sõt Japánnal is. Monte-Carlóban két fiatal japánt láttam. Õk rakták leggazdagab­ban fel a fatális számokra a csengõ aranyakat.

Az ég borús. A tenger nyugtalan, de nyugtalanságában bizonyos ellágyulás látszik. Alighanem esõ lesz. „Enfin, fene etye mek”, - mondja a borbélyom. Én egyedül bolyongok a kikötõ körül. Még ez is néptelen. Néhány nap óta csak indulnak innen a hajók; de érkezni nem érkeznek. Nézem a barna színekben mozgó, máskor azúr tengert. Hideg kezd lenni. Óh, be csúnya az õsz a Riviérán. Varázsos, fényes, magyarföldi õszi napok, szüretes esték, ragyogó éjszakák emlékezete fog át s vágyom haza innen, az örökös nyár földjének csúfolt, szomorú tájról…

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 25.

A. E.