|
[Saját levelezőnktől]
Nizza,
szeptember 23.
Séref
hercegasszony piros cipõcskéinek nyomát keresem itt a legazúrabb tenger
partjain, hol már nincs senki, s még nincs senki… Ki is jönne szeptemberi
télidõben a sugaras Riviérára? Egy-két bolond ánglius, hóbortos és pénzes jenki
és az olyan szegény, kóborgó ördög, mint jómagam. No és Séref hercegasszony…
Szeptember, a Riviéra tele. Normális, polgári lény legalább ilyenkor otthon ül.
Hiszen olyan kevés itt a keresnivaló. Az ég azúr. A tenger még azúrabb. De
szomjúhozóan szomorú itt mégis minden… És Séref hercegasszony mégis idejött.
Zúgott
a tenger, s ostoba zúgása nem volt kellemesebb a kaszinói nagy játszóterem
lármájánál. Én ott ültem búsan, fáradtan a parkban, a híres kis galambház
elõtt. Irigykedtem a galambokra, melyeknek jó dolguk van ilyenkor még
Monte-Carlóban, s melyektõl nem nyerik el éhen-szomjan gyûjtött pár aranyukat.
Ekkor láttam Séref hercegasszonyt a szépnevû herceggel, Uruszovval, mert
bizonyára õ volt. Nem voltak pirosak a cipõcskéi. A szultánák ma már Pinet-nél
készített cipõcskékben járnak, melyek nem mindig pirosak, s Prévost könyveit
olvassák, melyek nem mindig jámborak. És megszöknek. Igen: megszöknek, mintha
közönséges bécsi fõhercegnõk volnának. Hiszen tudják már önök. Séref
hercegasszony a szultán huga… Huga? Jó. Én nem józanítok ki senkit, de én már
látom, hogy megszökni csak a csúnya hercegnõk tudnak. Hanem a herceg, ha ugyan
herceg, egészen helyes férfiú, s én tudtam, hogy csak õk lehetnek. Az úton
hallottam. A touloni vasúti restaurációban mondta el a nagy titkot egy párizsi
kolléga, ki éppen hozzájuk jött. A szultána elvált asszony. Két hónapja elmúlt
már, hogy megszökött. Párizsban élt titokban, s itt megismerkedett Uruszovval.
Mint a regényben, éppen mint a regényben. Azóta itt élnek Monacóban, mióta
Londonban egybekeltek. Hát nem szép dolog ez? A hárembõl még alig csinált egy
dáma ilyen szép kis exkurziót? Szilágyi hejh, Hajmási hejh. Lujza
hercegasszonyt egy horvát katona szökteti meg. Séref szultána egy orosz úrral
lép a londoni anyakönyvvezetõ elé. Rigó Jancsi nélkül hova lenne a magyar
önérzet? A hercegnõk kezdenek elidegenedni a magyar gavalléroktól.
Találkozom
Nizzában a „L’Éclaireur de Nice” egy kis szõke munkásával:
-
Ember, mit mûvelnek maguk? A lapjuk tele van kiollózott hírekkel. A holt szezon
fojtogatja magukat, holott itt van az orruk elõtt egy világraszóló skandalum.
Tudja maga, kicsoda Séref hercegnõ?
Nem
tudja szegény. Beszélek neki az én touloni hírszerzésemrõl, s arról a pár
emberrõl, kit a Monte-Carlo-i galambok körül láttam. Elõkelõen mosolyog. Nem
hisz a kis szõke fiú egy szót sem a dologból. Éjjel pedig megérkeznek a párizsi
táviratok…
Másnap
megyünk Monacóba, aztán Monte-Carlóba. Kérdezõsködünk mindenütt… Barna, sápadt,
nagy feketeszemû egzotikus asszony, aki nem érzi jól magát a párizsi
toalettben… Erõs javakorú, szõke férfi, nyirott bajusszal… Látták õket itt is,
ott is. Elmentek, elutaztak…
A
nizzai kolléga únja a dolgot:
-
Nézze, kérem. Nem is érdemes ennyit szaladni. Egy szökött hercegnõ… Bah!… Ma
már szinte mindennap megszökik egy hercegnõ.
Én
erõsködöm:
-
Keressük õket Nizzában.
-
De hol? A Cécile-hotelen kívül ma még úgyszólván minden elõkelõbb hotel be van
zárva.
-
Menjünk a kikötõbe.
Itt
engem hazafiúi öröm ér. Egy gõzöst veszek észre, melyen íme ez a felírás: „Szent
László”…
Hajó
azonban innen csak Bastiába indult. Arrafelé aligha pályáztak Séref hercegnõ és
Uruszov.
Estéig
bolyongunk és nézdegélünk az árva nizzai korzón és szidjuk a dolgok
nyomorúságos rendjét. Íme halott az egész francia Riviéra, s véletlenül akad
egy szökött török hercegnõ, s az is tovább szökik, mielõtt beszélni lehetne
vele.
Önök,
mikor e sorokat olvassák, már bizonyára többet tudnak a szökött hercegnõrõl s
muszka párjáról, mint én. Gyönge vigasztalás, hogy én láttam is õket, mert
bizonyára õk voltak. A veszteség nem nagy. Hogy teljesen háremképesen fejezzem
ki magam: a hercegnõ egy kinyílott rózsa. De mikor most Cannes-tól
Vintimille-ig olyan kevés érdekes embert lehet látni!
Miért
is voltam én olyan letörött a galambház mellett? Blanc úr, Blanc úr, sohase
okoztak még önök nagyobb fájdalmat, mint nekem. Miért is nem hagyták nálam azt
a pár rongyos aranyat? Még a hercegnõhöz, Séref szultánához sem volt kedvem, s
azóta az õ piros cipõi nyomát - egy atlanti gõzösön kellene tán keresnem.
Kóborgok
a halott Riviérán és irigylem a hercegnõt, Séref szultánát, mert õ már nincs
itt…
Pesti Napló 1904.
szeptember 28.
A. E.
|