|
[Saját
levelezőnktől]
Nizza,
szeptember 24.
Ha
az ember szeptember végén kerül a francia Riviérára s Monte-Carlóban gyorsan
letörött, unatkozik. Néha, esténkint, a Politeamába járok el, a nizzai
Politeamába, s hallgatom az Artale Musella truppját és mérsékelten élvezek.
Végre is rosszat mért írjak így sebtiben, oktalanul becsületes, jóravaló olasz
komédiásokról? De annyit mondhatok önöknek: többet ér egy csésze fekete kávé a
Café de la Nation-ban (Riviéra-járó magyaroknak kell-e magyaráznom, hogy
mennyire szomszédos a Café de la Nation és a Politeama?) mint egy Loute-elõadás
a Politeamában, habár Artale Musella asszony szép asszony és nem utolsó
színésznõ. De tessék csak meggondolni: Nizza, olasz trupp és szeptembervég. A
mûsoron pedig: Verdi, Mascagni, Leoncavallo, Bizet, Gounod, Tolsztoj, Ibsen,
Sudermann, Brieux, Bracco, Hervieu, Pierre Veber, Feydeau… Egy hasábon
folytathatnám. Mindent játszanak ezek az olaszok, de ha önök valamikor holt
szezonban kerülnek Nizzába, ne menjenek a Politeamába…
Nekem
azonban mégis csak érdekes az Artale Musella truppja. Szinte magyarázója itt a
francia határon annak a készséges, okos kis esszének, melyet a minap Serao
Matild írt az olasz színészetrõl egy párizsi nagy lap számára.
Az
olasz teátráliák elsõ karakterisztikonja bizonyos nagystílû nomádság. Abban az
országban, ahol igazi mûvészi székhely nincs, ahol állandósága nincs a
színészetnek, holott színészet nélkül élni sem tudnak az emberek, ahol egy
drámaíró százezreket kereshet s egy másik, nem kisebb és nem munkátlanabb éhen
halhat, ahonnan színész világhírességek szállnak ki vagyongyûjtõ útra, s ahol
iszonyú a színész proletárság, csakis ebben az országban verõdhet össze olyan
trupp, mint az Artale Musella truppja.
Éppen
Loute-ról szóltam az imént. Pierre Veber bájos és pajkos darabját játszották
most két estén az olaszok. Corpo di bacco! Hiszen Nizza már száztizenegy éve
Franciaország, s ha még annyi is az olasz benne, még sem járja ennyire
beolajozni a francia gráciát!… Tisztelet az olasz Loute-nak, de milyen párizsi
õ mellette a budapesti Loute, holott Nizza közelebb esnék talán Párizshoz, s a
közös latin géniusz sem kutya!… És mégis egy világ áll a két festett világ
között, az olasz és francia között. Miért is vágynak úgy azok a párizsiak az
„olasz esték” után?…
Talán
el sem hiszik: a nizzai olasz truppban van legalább is öt hatalmas színész. Ez
a jelzõ nem túlzás. Igazi nagy színészek ezek, s csak az olasz fatalitásokon
múlik, hogy a többi híres világjáró olasz komédiás helyett nem õróluk beszél a
világ.
Van
jeles tenoristája, van nagy tragikusa kiváló hõsnõje Artale Musellának. Ezek
néha ki is tesznek magukért. De magukért csak. Mintha a rendezõi intézmény még
holtismeretlen volna az olasz színészek között. Errõl panaszkodott Serao Matild
is. Nincs fegyelmezõ, egyesítõ, mûvészien látó szempár az olasz szinpadokon.
Mindenütt a nomád temperamentumok túlháborgása.
„Nórát”
láttam például az olaszoktól s a „Nebántsvirág”-ot. Nevetni fognak: ugyanazon
egy játékstílus. Olaszos lárma, élénkség, féktelenség és vásári komédiázás. Ám
néha öt-öt perc kivált a káoszból, s ilyenkor Mamselle Nitouche, minden dalos
poézisa vagy az éjszaki szigorú óriás minden megrendítõ hatalma összesûrûsödve
fogott át.
Idegenek,
sõt a nizzai jobbízlésûek sem igen járnak a Politeamába. Pedig a trupp büszkén
nevezi magát elsõrendûnek. Nem is az olaszok lebecsülése ez az abszencia, hanem
mert ez így divat. A nizzai kaszinó urai folyton tanácskoznak. Gyûléseznek
egyre a sokféle vigalmi bizottságok. Folyik a készülõdés az új szezonra. Addig
nem divat élni. No pláne színházba járni. Inkább csak vidámkodni olykor az
alacsony music-hallokban.
A
párizsiak ez évben visszakapják az õ egykori olasz estéiket. Szerencsére csak
operákat kapnak. De így is megjósolom, hogy nagy lesz az õ csalódásuk, s a
párizsiak elveszítenek egy szép illúziót. Az olasz színpad megváltozott.
Erényei s hibái is megnõttek. S e hibákat egyetlen publikum sem bocsátja meg,
legkevésbé a párizsi.
Serao
Matild szomorúan idézi Carduccit, az olasz bárdot: Mi Rómát kértünk, s Bizáncot
kaptunk. Olaszországnak nincs fõvárosa, nincs mûvészi székhelye, s éppen ezért
rossz úton jár az olasz színészet is. A magyar vezércikkírók ne szidják olyan
nagyon a mindent felszívó Budapestet. Legalább nekünk van egy úgynevezett
szellemirányítónk. Az más kérdés, hogy milyen. Javítsák meg, akik értenek
hozzá.
A
Politeama estéin jutottak ezek az eszembe. Olasz színházban a francia határon,
hol holnap Tolsztojt játsszák, a „Sötétség hatalmá”-t. No, erre már csakugyan
nem megyek el…
Pesti Napló 1904.
október 1.
A. E.
|