|
I.
Az Orr
Gascogne
nemes, bárdolatlan, bús lovagja, Cyrano, - itt, Délen, sokat szomorkodom, és a
te alakodat vájom és vájom újra ki a múltból. Az igazi alakodat s az igazi
fátumodat. Nem a Rostand-Coquelin-félét. Ez talmi. Nem szeretem Rostand-t. Ékes
beszédû kókler. Coquelin pedig akkor is agyonszavalna téged, ha élnél. Hát még
így, mikor befúltál egy rímtengerbe. (Hogy adna is a magyarok istene Pethes
Imrének erõt: javítsa meg a Rostand darabját az õ nagy, ölõ és elevenítõ
színész-értelmével.) Óh, te verekedõ, szegény orras legény, te, az igazi, - de
értelek, de siratlak. Te egy nagy titkot szimbolizáltál: minden az orr. Ha ezer
kínnal, reménytelenséggel keresem az élet szuprémumát, a bonum pozitivumot,
egyet lelek: jó, ha az embernek orra van. Mi van még ilyen bizonyos élet-jó?
Pénz? Siker? Csók? Mámor? Nem, nem. Semmi sincs olyan bizonyosság, mint ez: jó,
ha az embernek orra van. És a fátum az ember orrán lovagol. Az orr - az élet.
Baj, ha az orr csúnya. Ha nagy. Ha magasan hordják. Ha nagyon disztingvál az
illatok között. Ha nagyon héber… Óh, az orr!… Mióta vallom, hogy az életet csak
a bolyongás teszi elviselhetõvé, idevágytam mindig az azúrtenger sziklás,
virágos, sugaras partjaira. Ide vágytam, még Párizsból is. Ide, ide… Azt
hittem, itt megnyugszom egy kicsit. Azt hittem, végre himnusz fakad föl szomorú
lelkembõl. És soha sem voltak átkosabb óráim, mint itt. Nem csalódtam. Ehhez
nem igen értek már. Nincs kínzó vágyam… Az orrom fáj. Egy furunkulus támadt az
orromban s nem a fájdalom fáj. A fizikai fájdalom becses és szent. Az ember
érzi, hogy él. De a tudat, hogy az orrom nem ép. Dagadtságát, vörösségét
megnézik. Óh, ez nem hiúság. Ez csak rettenetes memento-zúgás: „látod, ez az
egy földi bizonyosság van, s neked még ebben sem telhetik örömed.” A nagy,
igazi tragédiákhoz nem kell tömeg-gyilkosság. Elég egy furunkulus. Nevessenek.
Kész és rettenetes tragédia-téma. Volt egyszer egy szegény ember, aki egy
kicsit vénen, egy kicsit árván addig bolyongott, míg végre is elért a
mesetengerig. És kék volt a tenger és illatoztak a virágok. És ragyogott a nap.
És szép volt minden. És a szegény bolyongó ember érezte, hogy csak itt és csak
most tudna egy kicsit boldog lenni, megnyugodni. És boldogság és nyugalom
helyén pokolra lelt. Mert az orra fáj… Gascogne nemes, bárdolatlan, bús
lovagja, értelek és siratlak. Valahányszor az ember egy kis életelégtételt, egy
kis boldogságot kaphatna a sorstól, a sors - ki az orrokon ül - elront mindent,
fájdalmasan beleütve mindenbe - a saját orrunkat…
II.
A galambok
A
Monte-Carlói kaszinó-park galambháza mellett ültem. A tenger zúgott. A szél
fölsüvített ide. A fejem kínosan lüktetett. Az elõbb támolyogtam ki a
játék-terembõl. Veszítettem. Nem sokat. De nekem ez sok volt. Az idegeim össze
voltak tépve. Káromkodtam és sírni szerettem volna. Hát nem sejthettem ezt
elõre?… A galambok ellenben vidámak voltak. Turbékoltak, sõt csókolóztak. Ez
derûs és buta jelenet volt, mint minden nyilvánulása az élet tenyészõ erejének.
És a kis szamár szárnyasok megnyugtattak egy kicsit. Nemsokára kezdõdik a
galamblövészet. Ezek a kis galambok passziózó úri pisztolygolyók számára
tartatnak itt. S õk, a kis oktalanok milyen vidámak. Még szeretkeznek is. Be
ostobák is a galambok! Föltekintgetek a kaszinó felé. Hölgyek és urak baktatnak
arról. Egyik-másikuk vidám, mintha nyert volna. Ejha! Öntudat nélkül rángatom
elõ az erszényemet. Belenézek. Két csillogó arany. Ennyi maradt. Még jó, hogy
ez megmaradt. Hanem… Hátha emberséges volna másodszor a rulett-golyó. Hátha!
Evvel a két árvával még sokat lehetne szerezni. Fölkelek s indulok föl a játék-terembe
a golyó kegyére bízni újra magam. Mögöttem mintha csúfondárosan turbékolnának a
pisztoly-golyóra hizlalt ostoba galambok.
III.
Uti nóta
Úgy járok az azúr
parton,
Mint királyfi… Azaz pardon:
Mint új rangú magyar báró,
Pénzözönben, fényözönben
Nyakig járó.
Meg is ismer tán a
tenger:
Sápadt ember, álom ember,
A vagyona néhány nóta
S ez is nyomja egy bizonyos
Idő óta.
Így van, így van…
Ezt se költöm…
Odahaza, magyar földön
Kelletlen a régi fajta,
Új tábor van rangra, pénzre,
Könyvre, dalra…
Ki itt jár az azúr
parton,
Azt sem tudja merre tartson,
Nem új magyar s nem is báró:
Régi magyar, ennélfogva
Világ-járó…
IV.
Levél
Kedves
szerkesztõ uram és bátyám, adjon bûnbocsánatot, s eszközölje azt ki nékem a
„Szilágy” olvasóitól is. Azért, hogy olyan sokáig hallgattam. Lám, hiú, vén
gyerek vagyok, aki hinni akarja s hiszi, hogy szeretik és várják olykor az
írását. Otthon, a familiában… Mert hisz az én lelki familiám, nevelõ családom a
„Szilágy” volt. Ha a „Szilágy”-nak írok, haza írok, s a messzeszakadt,
idegenjáró fiúnak szabad a lelkébõl szólnia, még tán hiúnak is lennie, ha haza
ír. Ilyenkor vér ömlik a betûkbe… Szeretettel üdvözlök mindenkit, s lélekkel
fogadom, szaporább írású leszek ezután, ha lelki és fizikai nyomorúságaim végre
maradozni kezdenek, amire nagyon is rászolgáltam már.
(Nizza,
október 7.)
Szilágy 1904. október
20.
Ady Endre
|