|
[Saját
tudósítónktól]
Párizs,
okt. 17.
Hétezernégyszázhatvan
(7460) házasságot bontottak fel az 1898-ik évben Franciaországban.
Hétezerhétszáznegyvenegyet (7741) 1901-ben. Statisztikus bölcsek szerint ez a
szám az elmúlt évben vidáman ugrott át a nyolcezren, s bizonyosnál bizonyosabb,
hogy egy-két év alatt tízezerig meg sem áll.
A
statisztika azt tudja, hogy e házasságokat jórészt gyermekekkel áldotta meg a
jó, avagy balsors. S azt is tudja, hogy a szétvált házastársak csak egymásból
józanodtak ki s nem a házasságból. Háromezer férfi nõsült meg újra az 1901-ben
elváltakból, s kétezerhétszáznegyvenkilenc nõ sietett újra férjhez. Ezek
siettek az új rózsaláncok felszedésével. De hát a többi? Nagyobb részük szintén
így fog tenni. A statisztika mondja, mely jósolni is tud. És rendjén van-e ez
így?
Erre
már nem a statisztika válaszol, hanem a moralista, a szociológus s az
államférfiú. És e kérdés újra-újra ott libeg, ing a francia társadalom feje
fölött. Jobban, mint valaha. Nemcsak tudósok, szociológusok nyúlkálnak felé, de
erõs hangú, divatos szépírók is. Bourget regényt írt Un divorce címen a válás
ellen, a Margueritte testvérek válasz-regényt írtak Les deux vies címmel. A
kiadók jó vásárt csapnak. Az epigonok új regényeket írnak. A revük, hírlapok
hozzászólásra dobják föl a kérdést, s a publikum vitázik azzal a morális
reakcióval s megkomolyodással, melyet néhány év óta minden gondolkozó ember
belsõ örömmel lát növekedni a francia társadalom lelkében s amely mûvészetben,
irodalomban, színpadon viharosan, szinte betegesen kezd elõtörni.
Kár,
hogy a politika itt sem hagyja szabadjára a társadalom becsületes, õszinte
erkölcsépítõ munkáját. A mai kormányzati szellem némely ellenesei azt hiszik,
hogy okvetlenül kötelességük dogmatikus meg nem alkuvással szentenciázni a
házasság fölbonthatatlansága mellett. A naiv radikális hívõ pedig úgy képzeli,
hogy õt lenézné minden pártfele, ha nem a szabad házasság mellett kiabálna.
De
még a politikai düh ez okvetetlenkedése mellett is igen érdekes tanulságot
szûrnek le a viharzó viták. A házasság épségének hite a férfiban ingott meg. A férfiak kívánják a válást s az új, esetleg
újra és újra új házas-próba lehetõségét. A nõk elitje s a nõk általában az egy
és egyetlen házasság elszánt védelmezõi, s érveléseikben mindig és mindig a gyermek sorsa szólaltatja, irányítja
õket.
És
e nagy vitában alig-alig kölcsönöznek fegyvert az egyházi fegyvertárból.
Ismerten katolikus és buzgóan vallásos francia nõk néhánya sem mondja: a válás
ellen vagyok, mert a házasság szentség. Mindnek humánus, morális, sõt
tudományos argumentuma van. És álláspontjukat szédítõ magasra emelték a
férfiaké fölé, kik a legtöbbször radikális és szocialista kortesbeszédekbõl s
politikával itatott áltermészettudományos cikkecskékbõl szerzik bölcsességüket
a válás mellett vagy pláne a házasság ellen.
Egy
nagyon elmés francia nõíró azt mondja: „Míg a házasság a mai emberi társadalom
szülõje és lelke, bûn és ostobaság a házasság lazítása. Azokat megértem, kik
õszintén és vadul a szabad egyesülés elvét hirdetik. Ezek egy eszme apostolai.
Velük nem vitázom, s õ velük sok idõ múlva lesz csak dolgunk, ha ugyan lesz
valaha, mit nem hiszek. Ám hogy azok gyöngítsék a házasságot, akik házasodnak
mégis; ez - ismétlem, bûn és ostobaság.”
Ez
a mai francia társadalom többségének a véleménye. Meglepõ dolog s
Franciaországra vall. A házasság ellen francia elmékbõl indult az ostrom, s
most Franciaország társadalma tömörül a házasság védelmére.
Budapesti Hírlap
1904. október 23.
|