66. CSETEPATÉ EGY SZALON KÖRÜL

Párizs, október

Õszi vernisszázs: ez új és érdekes. Õszi mûvész-csetepaté, holott rendszerint tavasszal szoktak civódni a francia mûvész urak: ez még újabb és még érdekesebb. Párizsnak tudniillik. A pártütõ ifjú mûvészek, a Salon d’Automne emberei, akik nem is olyan veszekedett forradalmárok, mint amilyeneknek a hírük festi õket, ügyesen, okosan, élelmesen csinálták az õ forradalmukat. Tavaly rendezték elsõ, hadüzenõ kiállításukat. Akkor még örültek, hogy helyet kaptak a Petit Palais alsó, igen-igen pinceszerû, sötét zúgaiban. Ez idén már egy rangba jutottak a két nagy Szalonnal, a vernisszázsukra elment Loubet elnök, s szónokul még minisztert is kaptak - a Grand Palais-ban. Ritka dolog, hogy hivatalosan ápolt mûvész­sokadalmakból indult szecesszió ilyen gyorsan kapja meg az ugyancsak hivatalos elismerést. Ez akár hogy is: egy kis bors a Société des Artistes Français és a Société Nationale des Beaux-Arts vezetõinek orra alá.

A párizsi Szalon-háborúság történetét megírta már egyszer a Budapesti Hírlap levelezõje. A két régi Szalonból teljesen kiszorultak a fiatalok. Az elsõbe nem is nagyon törekedtek. Az az akadémikus bel- és külföldi mûvésznagyságoké egészen. De a Nationale annak idején éppen azért támadt, hogy helyet nyújtson a fiataloknak. És ma sokkal exkluzívabb, protekciósabb és vénebb, mint az Artistes Français. Ez általános vélekedés és igaz. A Nationale-nak van háromszáz sociétaire-je, s egy hatalmas sereg associé-ja. A Szalont ezek töltik meg mindig mûvekkel. Oda új mûvészember mûve be sem fér.

Ezért történt a tavalyi szecesszió. A Nationale nem nagyon ijedt meg. Nem hitte, hogy a forradalmárok bajt okozhatnak. Az idei tavaszon még a rendesnél is házibb volt a Szalonja. A mellõzöttek keserûségének most már volt hova ömölnie. A Salon d’Automne tábora a tavaszi Szalonok óta nagyon megnépesedett. Elismert, erõs mûvészek álltak a fiatalok közé. Megkapták a Grand Palais-t. A megnyitásra elnököt és minisztereket kaptak.

A Nationale egyszerre elvesztette a fejét. Protestált, hogy a Salon d’Automne hivatalosan Szalonnak ismertessék el. Protestált a Grand Palais átadása, az elnök s a miniszterek megjelenése stb. miatt. Alig tudták a Nationale megriadt vezetõit lecsöndesíteni s meggyõzni, hogy most már csak növeli a maga veszedelmét az ilyen védekezéssel.

Most már arra kell vigyáznia a két régi Szalonnak, s a Salon d’Automne-nak is ám, hogy ne legyen újabb szecesszió. A nyár elején már megnyílt egy Szalon, melybe csak francia mûvészek állíthatnak ki. Ez még nem komoly rivális. De a napokban már komolyan beszéltek egy téli Szalonról, mert - mondották az ötlet szülõi - most már az elnöki vizit után a Salon d’Automne is el fog hivatalosodni és öregedni.

A faktum az, hogy a Salon d’Automne most már végérvényesen számottévõ mûvész-szövetkezés lett. Ha a két régi Szalon meg akarja tartani nimbuszát, reformokat kell magukra szabniok. Ezt is fogják tenni. Már az Artistes Français jelzi, hogy azokat a homo novusokat, kik a merészségükön kívül talentumosak is, a legszívesebben látja. A Nationale-ban viszont mozgalom indult, hogy a sociétaire-eknek az eddigi hat darab mû helyett csak kettõt, vagy hármat lehessen joguk kiállítani, mely esetben az új embereknek is jutna hely. Megjegyzendõ, hogy a külföldi mûvészeket mind a három Szalon tárt kapukkal akarja fogadni ezután is.

Ami a Salon d’Automne idei kirukkolását illeti, ez: letagadhatatlan siker. A fiatalok nem éretlenkedtek. Megrostálták a mûveket és szerénységük jeleképpen, s egy kis szimbolizálás céljából, (meg hát bizonyosabb vonzóerõnek) Puvis-Chavannes [!], Renoir és Toulouse-Lautrec mûveivel töltöttek meg három termet.

De önmagukért is helyt állanak. Szinte levegõt hoztak a nagy palotába, melybe különösen e tavaszon a zártság és monotonság vertek tanyát. A csetepaték tanulságai Budapesten sem lehetnek, ha nem most, a jövõre talán fölöslegesek.

Budapesti Hírlap 1904. október 31.