67. A MÛVÉSZ ÉS AZ ELADOTT MÛ

Párizs, okt. 29.

Az adás-vevés világpiacán lassan-lassan beletanul az élelmességbe minden vásáros ember. Íme a nagy, gazdasági világhadakozás lármája bezúgott a csendes ateliékbe, s azok a lelkek, kik szinte predesztináltaknak látszottak arra, hogy álmaikért keservesen lakoltassa meg õket a pénz, le akarják gyûrni a régi fátumot. Meg akarják változtatni a dolgok avult rendjét. Modern jelszóval csatába indulnak a piktorok, a szobrászok. Ezután okosan akarnak eladni. Nem tudnak beletörõdni abba, hogy lelkük, vérük, idegrendszerük árán szerzett alkotásuk nekik csak babért s azt is rendszerint késõn hozzon. Reklamálják a milliókat, amiket az õ kenyérárért eladott mûveik valamikor talán érhetni fognak.

A párizsi mûvészek - lelkes mûbarátok, jeles írók, újságírók segedelmével - azt akarják a parlamenttõl kicsikarni, hogy új törvényt hozzon a mûvészi tulajdon védelmére. Elõkelõ mûvészeti társaság, a Société des Amis du Luxembourg áll a nagy akció élén. Szép és nagy a tervük, de aligha lesz belõle valami. A francia mûvészek akként akarnák rendezni a mûvészi tulajdon kérdését, hogy a maguk mezején egyszerûen eltörülnék az egyéni tulajdont.

Pedig a mûvészek logikája helyes és okos. Támad valahol gyér világú, szûkös zúgban a mûvészetnek egy új prófétája, egy zseni, ki új igazságokat hirdet. Sokszor megzengett régi, bús história ez. Az új ember senkinek sem kell. Mondjuk, festõ. Van egy képe, melybe lelke legjavát lehelte, s mely - õ érzi - igazainak legékesebb szószólója, és a nagyszerû kép nem kell senkinek. E közben fenyegetõzik a házmesterné, korog a gyomor, talán feleség és gyermekek is sírnak. A kép elkél néhány rongyos frankért, melyet inkább nagylelkûségbõl dob oda a vevõ. Aztán húsz, vagy harminc év múlva a publikum ízlése beérkezik ahhoz a stációhoz, melyet a kép jelez, s a kép elkél tíz, mondjuk százezer forintért. Aki vette, nem is sejtette, milyen értéket váltott magához. Nos hát - kérdik az akció hívõi és harcosai - nem méltányos-e, hogy e szinte lutrimódján szerzett értéknövekvésnek legalább felében részese [!] legyen a mûvész?…

De hogyan? Olvastunk egy sereg tervet, kulcs-ot. Bajos a dolog nagyon. A mûvészek, akik ezúttal élelmes vásárosok akarnak lenni, elfelejtik, hogy a vásár - vásár. Mi lesz, ha múzeum veszi meg a képet, honnan soha sem kerül eladásra, s hol az értéknövekvés érte? Hogy fogják általában az értéket megállapítani? Nem fogja-e a képvásárlókat elriasztani az, hogy õk kétes tulajdont szereznek egy képhez, vagy szoborhoz? Vagy nem fogja ez az elsõ árat még lejjebb nyomni? És mi lesz, ha a kép külföldre kerül? És mi lesz, ha a kép értéke csökken?

Még egy sereg ilyen kérdés vetõdhet föl. De szóhoz juthat itt más kérdés is. Hát az író, hát a poéta alsóbbrendû alkotó, mint a festõ? De meg a muzsikus. Aztán a tudós. Mindezek teljesen hasonló fátum hordozói, s mindezek éppen annyi joggal reklamálhatják alkotásaik jövõbeli értéknövekvését.

Szóval, nagyon bajos lesz valamit valóra váltani e nagy, e szép tervbõl. A legjobb akaratuak s a legoptimistábbak is legföljebb annyit hisznek, hogy a mûvásárlók egy bizonyos része lesz olyan gavallér: belemegy egy olyan szerzõdésbe esetenkint, mely biztosítja a mûvész részese­dését az esetleges értéknövekvésbõl. Egyebet nehéz lesz kivívni, s a mûvész-sors fölött lebegõ állandó fátumnak e - hogy úgy mondjuk - financiális Damoklesz-kardját csak majd egy fejlõdöttebb kor hárítja el talán. A mûvészek vásári élelmességének jobb és fõképpen kivihetõbb ötleteket kell termelnie.

Egyelõre bizony gyakran meg fog esni a Millet esete, melyre a mûvészi tulajdon új fogalmának harcosai annyit hivatkoznak, ki 1800 frankért adta az Angelusát, mely azóta egy millióért kelt el.

Budapesti Hírlap 1904. november 1.