|
Divatos drámaíró urak, tudják-e Önök, hogy
a felső tízezren kívül még nagyon sokan élnek, szenvednek körülöttünk?
Elhiszik-e, hogy az élet nem olyan
finnyás, mint az Önök tolla, és sokkal több invenciója van, mint az Önök
képzelődő agyának?
Önök exkluzív hajlamaikkal még a
tragikumot is oda vitték, hol „kék vér”-nek hívják a korcsvért, s hol a
legnagyobb tragikum a gerincsorvadás vagy a paralízis progressziva, mert nálunk
- hogy paradoxonnal éljek - még a tragikum sem egészséges.
Óh, uraim, Önök sokat képzelnek magukról
és másokról is, de nagyon keveset tudnak.
Önöknél működik a szellemi
arisztokrácia tudatának valami obskurus, beteges faja, mely elbizakodottá,
korlátolt gondolkozásúvá teszi az embert; befogja a szemét, hogy ne lássa, amit
igazi embernek látni, igazi poétának megírni érdemes…
Érzem csekély voltomat az önök híressé
vált, öntelt egyéniségükkel szemben, s kérve kérem, bocsássák meg önfeledt
kifakadásomat.
Íme, kárpótlásul egy-két vonással,
dekadens modorban, egy életképet rajzolok, amelyet azonban - félek - nemigen
fognak elolvasni.
…Nem a felső tízezerről szól
ugyanis…
*
A vén Kovács Péter kiadta a lelkét.
Fekete lehetett.
Húsz évvel ezelõtt megölte az anyját a
felesége kedvéért.
Elzárták 10 évre.
Mikor visszakerült Érbagosra, behúzódott a
faluvégi tornácos házba, sohse’ látták többet.
De a család többi tagjait sem.
A házat kerülte még a kóbor kutya
is. A Kovács gyermekekkel szóba nem állott még a tiszteletes úr sem, pedig az
igen kegyes, jóravaló bibliás ember volt.
Halála hírét egy vén cigányasszony
vitte meg. A temetésen a pap volt ott csak „muszájból”.
Az is elsietett, mihelyt lerótta a
dolgát.
Nem vigasztalta a hátrahagyott
családtagokat; úgy tett, mint három éve, mikor az asszonyt temette. Miatyánkot
mondott, a többi nem az õ dolga.
Kovács Péternek három gyermeke
maradt. Nagyra felnõttek mind a hárman.
Erzsi 21 éves volt már, a fiúk pedig
férfikorban voltak.
Gyermekkorukban csak megvettetés,
utálat volt a részük, nem is volt a szívük csak egymás számára nyitva.
Ide voltak kötve, ehhez az átkozott
helyhez. Itt pedig kinek kellett volna a Kovács Péter lánya, vagy melyik lány
tûrte volna el a Kovács fiúk csókját, ölelését.
Rájuk ült a végzet, nem tehettek
ellene semmit.
Borzasztó este volt a temetés utáni
este.
Meghalt az az ember, ki nekik apjuk,
mindenük volt; aki miatt õket elátkozta a világ.
Künn esõs, ködös novemberi éjjel
borult a falura. Mindenütt köd, fojtó, nehéz köd.
Mintha õket akarná a világtól
elzárni. Mintha a temetõt legjobban elfedné. A temetõt, hol apjuk nyugszik - ha
meg tud nyugodni -, a temetõt, mely itt van a faluvégen, az õ házuk mellett!
Ott ül a három testvér a füstölõ
kemence mellett.
A harmadik, az idõsebb fiú most jött
be az ólból.
Addig csak ketten ültek a padkán: a
leány és a fiatalabb fiú.
Tudtak-e
beszélni valamirõl? Volt-e mondanivalójuk?
A
leány sírni kezdett, aztán megtörölte a szemét, késõbb csak sóhajban szakadt
fel keblébõl a fájdalom.
-
Mi lesz?
A
legidõsebbnek jutott legelébb eszébe a kérdés.
Elmenni
nem lehet. Hova menjenek? Minden õsapjuk itt élt. Ezt a földet nem lehet odahagyni. Élnek tovább, elzárkózva,
mert másképp nem lehet. Nem engedi a világ. A világ, mely Érbagoson is olyan
önzõ, gonosz, mint a modern Babilonban; a világ, mely minden emberi botlásnak,
tévelygésnek legelsõ oka, valódi szerzõje.
És éltek tovább, hogyha ez élet volt. Mondjuk hát másképpen: húzták
az élet terhét.
Ki képes egy olyan szívet elgondolni,
melynek érzései közt az foglal elsõ helyet, hogy engem a világ utál; nincs
senkim ezen a két lelken kívül, kik velem együtt el vannak átkozva.
A vén cigányasszony kereste fel néha-néha
õket.
Talán így lett minden megtudva.
A büszke bagosiak nemsokára beszéltek már
Kovácsékról.
Kovács Erzsi áldott állapotba jutott.
Csendõrök, orvos, bíró jött a faluba, s betetézõdött egy nyomorult család
végzete, átka…
*
Nem história ez, elöl címzett uraim! Igaz
- bár durva - rajza annak az életnek, melyben nemcsak tízezer ember vesz
lélekzetet.
Önök - ha elolvasták -, kinevetnek engem,
s talán õrjöngõnek tartanak, de ismerek én egy lángelmét, mely ilyen tragikumot lát meg az életben,
ilyen tragikumot önt alakjaiba.
És ez a tragikum legjobban megközelíti az
igazságot.
Mi ez az igazság?
Az, hogy az ember vétkezik az emberekért,
és bûnhõdik az emberek által. A vétek bûnhõdést érdemel, de erre a büntetésre
az emberek nincsenek felhatalmazva. És hogy mégis büntetnek - ebben van az élet tragikuma!
Hauptmann Gerhart az, ki elõször
felfedezte ezt az igazi tragikumot.
Õneki agyvelõje, szíve és szeme van. Felülemelkedik az emberek felett. A
plebsen és a felsõ tízezren is. Ezért õ olyan nagy, s ezért Önök - divatos
színmûíró urak - olyan kicsinyek.
Különben jó lélekbõl ajánlom önöknek
az én igénytelen, néhány soros, de az életbõl
másolt rajzomat.
Debreczeni Reggeli
Ujság 1899. január 4.
Ady Endre
|