|
November
15. Ma még nyár van. Ma még narancsvirágok nyílnak, s vad kaktuszok hivalkodnak
minden árokszélen. Sohse volt még ilyen igézetes, mélységes kék a tenger. Ni,
amott Cap-Martin. Óh, némaságos, gyönyörû kocsizás az árnyas erdõ-úton. Tegnap.
Öt napja. Tíz napja. Mit emlékszem én már? Mintha az elõbb lett volna. Halkan,
titkosan suhant a kocsink. Csak vártam, csak vártam: valamelyik fordulónál elém
libeg az a szegény koronás asszony, ki itt lihegte vérezõ lélekkel Heine dalait
süket, különös alkonyatokon, hogy aztán Territet-ben egy dühöngõ, de irgalmas
kezû bolondnak kése bevégezze a kálváriát… Emitt Monaco. És ott a tengeren
óriás sirályok: kósza vitorlás hajók. Óh jaj, holnap. Alkonyodik. Kigyúl a
pokol: a bank. Elegáns kocsik érkeznek és suttognak körültem az áhitatos
parvenük:
-
Egy nagyherceg. A cár nagybátyja…
-
Ez Bonaparte Roland…
-
Vanderbilt…
És
egy sereg név még, mely megreszketteti a bugris szíveket… Én lehajtom a fejem s
elmondom tízszer, százszor panaszkodva, fenyegetõzve: holnap… Mit nekem ez a
ragyogó pokol? Ez az elõkelõ Bábel. Csak itt ülhetnék holnap is. Alkonyatkor.
Itt a parton. Mit néznék? Mindig csak azt, mint nyargal bele a kék tenger lila
borulatos barnasága a közeledõ éjszakába. Ugye, bolondság?
November 16. Igen, igen… Utazni annyi,
mint egy kicsit meghalni. Reggel van és nyár van. Óh, csiklandozd csak az arcom
Dél bolondos, jókedvû Napja. - Nizza, nyolc óra harminc perc. Este tízre
benyargalunk a télbe. Eszembe jut egy jámbor, ifjú erdélyi újságíró legény, ki
egyszer naiv bosszankodással s még naivabb eredetieskedéssel szidta azt, aki a
gõzmasinát kitalálta. Én naiv emberem, hogy kinevettelek akkor. Hogyne. Ilyen
ostoba és banális lélek, aki a vonattól félti a vidék romantikáját, no és a
szív békességes álmait. És most? Átkozom a kontinens leggyorsabb vonatát. Már
Marseille… Már Avignon. Jaj, itt már nincs lombjuk a fáknak. Mâcon-ban egy
farkas-bundás vidéki ugrik fel a vonatra. Ez a bunda behozta a tél minden
rettenetes szenzációját. Fázom. Este van. Kinéznék az ablakon: köd. Most párás,
világos, téli lármás, óriási csarnokba robogunk bé:
-
Párizs!…
Oh,
jaj!… A kocsi robog velünk a hosszú rue Rivolin. Dermedten, félálomban s
delíriumosan ismétlem magamban: igen, ez Párizs s te Párizsban vagy…
November
17. Hogy szerettem volna If-várat látni, Monte-Christo várát, a csodálatos
Dumas-atya álombirodalmát. Nem lehetett. Alig állott Marseille-ban valamit a
nyargaló, gonosz ördögszekér. És most milyen messze van Marseille!… A Dél!… A
halál fagyát érezem és rettegek e ködös, zavaros, szomorú Párizstól. Nem, nem.
Itt nem maradok. De hova? Budapestre gondolok. Havat lapátolnak az utcákon.
Lárma. Az az értelmetlen, pimasz és bántó lárma, melynek zajkovásza Tarnopolból
került. A kávéházak. A redakciók. Az emberek. Jaj… Mi lesz? Az utcákon meleg,
gyönyörû bundákkal bújnak kocsijaikba a boldogok. Nekem nincs meleg, prémes,
vidám bundám és kocsim nem állhat meg a „Comédie” elõtt. Pedig olyan jó volna
kivetkõzni drága prémekbõl. Beülni a föltárt páholyba. Nézni a Capus új
darabját, mely olyan szép s olyan álomszerû, mint Monte-Christo gróf története…
If-vár. Ha volna egy If-vár valahol, ahol most meleg van, virágok illatoznak s
a nap ragyog. Halódó betege vagyok a hidegnek. Mi történt velem, a régi,
vásott, falusi fiúval, akinek ünnep volt a tél?… Ma korán lefekszem. De jó lesz
a meleg ágyba bebújva nyakig, míg a párizsi papír-falakon árad-árad be a hideg
a nyomorú, hideg kandallós, kis szobába. A „Vie Parisienne” lapjait forgatom
kék, reszketõ ujjakkal. Olvasom, hogy megnyílt a szezon, hogy Párizs a világ
közepe újra, hogy mennyi itt a gyönyörûség… Mennyi!… Milyen jó volna ott a
nizzai temetõ fölött, a „Château” legtetején napfényben fürödve nézni most a
tengert!…
November 21. Odahaza hógolyóznak. Így
olvasom. Meghógolyózták a premier-t is, Tisza Istvánt. Hohó! Ez fölébresztett.
Az az! Igazi tél kellene. Fehérség s remegõ, fényes, fagyos levegõ. Nem ez a
csúnya köd, mely a La Manche-on túlról jött bizonyosan ide. Hogy elszomorodnék
itt most még a vidám, kis Bölöni Gyurka is, aki siránkozva hagyta el Párizst.
Hjah, ekkor nyíltak a virágok s a Bois-de-Boulogne felé kocsizni fölért egy
drámaírói sikerrel s három kolozsvári szigorlattal. Hol az a májusi vidámság? A
Bois-de-Boulogne legszebb útján, csöndes májusi délutánon egy ifjú s egy még
ifjabb magyar, messze Keletrõl szép Szilágyságból valók, tanítanak egy párizsi
fiakkeres kocsist, hogy hogyan kell forradalmat csinálni. Az öregapja a derék
nebulónak talán arisztokrata fejekkel labdázott. Az utód nagyon jámbor ifjú
lett, tekintélyek tisztelõje. Mikor már megértettük vele, hogy õ esetleg különb
és hasznosabb ember a Jockey-klub egész pereputtyánál, s megfogadtattuk, hogy
ezután büszke és szabad ember lesz, hirtelen lekapja a kalapját a legény.
-
Mi az, kocsis?
Megilletõdött,
ünnepi arccal magyarázza nekünk:
-
Monsieur Loubet kocsija jön amott.
Még
jó ötszáz méterre volt a díszes elnöki kocsi, s a sansculotteok unokája már oda
volt a hódolástól… Milyen szép volt az a nap! Micsoda hullámzás a bulvárokon!…
És milyen sötét, ködös, beteg tél nyomja most Párizst. Az alázatos fiakkeres
kocsis nem megy ki a fejembõl. Íme, mi lesz Danton népébõl… És rögtön önmagam
mustrálom. Íme, beteg hangulat-battéria lesz egy alapjában erõsnek és
szárnyalónak indult lélekbõl. Ma nagy estémnek illenék lenni. Huszonhét éves
leszek holnap. Ugye ezután, az én indulataimmal, már az öregség jön? Brrr!… Ha
még a régi legény volnék, ma - Herkulesre - innám egy nagyot…
Szilágy 1904.
december 1.
Ady Endre
|