74. JEANNE D’ARC ÉS MODERN ELLENSÉGEI

Párizs, dec. 2

Apró ibolya-bokréta, krizantém, rózsa hull néhány hét óta egy bearanyozott lovas-szobrocska elrácsozott kõaljára. Domrémy csodálatos leányát ábrázolja ez a faragott kép. Mikor annak idején a Place de Rivolira, tövébe a Tuilériák kertjének, fölállították, készítõmestere kérte, követelte, adják vissza, hogy befuttassa arannyal. Nem adták, s õ visszalopta éjnek idején. És most aranyos fényben csillog a Place de Rivolin Jeanne d’Arcnak, a dicsõséges szûznek kicsi szobra.

És úgy történt, hogy a francia napi politika Minotaurusza megéhezett a régi múltnak e legendás szûzére. Néhány hét óta Jeanne d’Arcot együtt emlegették Syvetonnal és Jaures-val, Andréval és Vadecard-ral.

Nem elsõ eset ez. Mikor a modern Franciaország fiók-Voltaire-jai múlt-romboló, legenda-faló dühbe borulnak, mindig a Jeanne d’Arc-legendán kezdik a dolgot, õk tudják, miért, de a kis csodálatos Jeanne-ra haragusznak legjobban. Mikor róla írnak, beszélnek, haragtól reszket a tolluk s rekedt a hangjuk. A haragos libre penseur professzorkák már mi mindent ki nem derítettek a domrémy-i kis parasztleányról!… Hogy ostoba kis leány volt. Sohse vitézkedett. Sohse halt mártír-halált. Hogy az angoloknak a légy is többet ártott nála. Hogy a nép fantáziája szõtte az egész orléans-i szûz-legendát. És hogy az egész história a tömeg-patológiára tartozik és Jeanne d’Arc egész élete egy kis parasztleány mániájának bolondos képe, egy babonás, zavaros korszakban. Mintha több volna mániánál az a módszer, mely egy szabadgondolkozó bölcsességével akarja nemcsak a jövendõt kiszabni, de a múltat is átalakítani. A természettudományos gondolkozásnak az elemistái e bõsz tanár urak. Igazi gondolkozó, óh, nehezen mond ítéletet. De ezek elõtt a mániákus szabadgondolkozók elõtt nincs titok, nincs nehézség. Jeanne-d’Arc és Szent Lajos legendái a francia géniusz dicsõségét hirdetik. E legendákat lehet a mai gondolkozás rostájába rakni. De még így sem lehet állítani, hogy ez az igazság. Végre is e büszke századra is következhet öt század, s talán ez az öt század nagyobb differenciákat teremt az emberi gondolkozásban, mint az az idõ, mely 1425 óta eltelt, mikor a tizenöt éves Jeanne „Isten és a szentek segedelmével” megindult az angolok ellen. De nem szabad ilyen legendáknak egyszerû, vad romboló kedvvel nekiesni.

Legutóbb egy Thalamas nevû líceumi professzor tette ezt. Különösen rossz idõben cselekedte. A francia társadalom kezd megirtózni attól a destruáló hadjárattól, melyet a szabad­gondolkozás szent nevében folytatnak a francia nemzeti érzés, a múlt, a tradíciók ellen.

Két hét óta forrong a francia diáknegyed. A rendõrök naponkint csatáznak a tüntetõkkel. A diákokat egy párszor Coppée, a nagy francia poéta vezette Jeanne d’Arc szobrához. És, ami már szokott, de szomorú dolog, a politika is kizsákmányolta az ügyet. A nacionalisták a kormány számlájára írták Thalamas bûnét, a kormány pedig fogta magát, s talán meg­gyõzõdése ellenére, bûnösnek mondta ki a professzort, s elhelyezte vidékre, miként tette volt nemrégiben egy elvtársával, aki viszont nemzete gloire-ját cibálta meg összességében, s védelmébe vette Carnot gyilkosát.

A Thalamas-afférrel egyidõben esett az Akadémia nagygyülése, melyen megkoszorúztak egy Jeanne d’Arcot dicsõítõ munkát. Domrémyben leleplezésre vár az orléans-i szûz szobra. És most mozgalom indult, hogy nemzeti ünneppé tegyék az évnek egy illõ napját Jeanne d’Arc tiszteletére.

Két nap óta elcsöndesedtek az utcai tüntetések. Most már csak ibolyával, krizantémmel s rózsával tüntetnek a Place de Rivolin. A Thalamas-affér pedig sok-sok aktuális társával együtt újra azt hirdeti, hogy mentsen Isten minden társadalmat minden fajta ultramontanizmustól. Jeanne d’Arc nincs útjában a haladásnak mint például nincs, mondjuk, Kinizsi Pál…

Budapesti Hírlap 1904. december 4.