|
I.
Mária anyja
Mária
anyját ragyogó novemberi napon fekete villamos gépkocsi várta a nizzai
pályaudvaron. A fekete ernyõ alá, a puha, fekete ülésre méltóságosan s az utazó
ruha lehetõ fekete gyászában ült Mária anyja. A soffõr megkapta a fejbólintást,
s a gépkocsi repült… Valahol villa-sorok között kocsik repültek szembe. Lovas
és lovatlan kocsik. Az összetalálkozók megálltak. Nyári, pompás tarkaságú nõk
kiáltoztak át Mária anyjához:
-
Párizsból, ugye?
-
Igen. Párizsból. Az én mindenségem sírjától.
-
Az egész világ ott volt, ugye? Óh felséges lehetett. De itt is ám. Az egész
Riviéra Cannes-ban volt. Õ fenségeik is. Zsúfolva volt a templom.
-
Oh Passyban is. Az én drágám sírjához zarándokolt egész Párizs. Mintha nem is
volna más halott.
-
Mária! Mária! Asszonyom, kegyednek még is van egy megnyugvása. Mária meghalt,
mert különb volt mindenkinél. És kegyed asszonyom az anyja ennek a csodálatos,
egyetlen lénynek…
Mária
anyja büszkén, méltóságosan köszön. Az automobil rohan tovább. A nyilván
elõkelõ és valószínûleg muszka hölgyek pedig bosszankodva nevetnek össze:
-
Madame Baskircsev furcsa hölgy. Ez már komolyan hiszi, hogy a világ másról sem
beszél, mint az õ leányáról… Hát nem furcsa?…
II.
A trubadúr özvegye
Egy
sovány, kis festékes hölgy kuplékat énekelt. Az orfeumban elõkelõ publikum ült.
Valahova menni kell. A szezon még nincs itt, s az opera csak húsz nap múlva
nyílik meg: És a színpadról zuhognak a rímek. Micsoda poémák!… És mi otthon
Keleten, azt hirdetjük, hogy a gallok földjén egyetlen grácia sem marad el
egyetlen halandótól sem, s hogy ott az orfeum-nóta is finom poézis. No lám:
„Quand on est
amoureux,
On est bien malheureux…
Rettenetes!…
És azután:
Va ch’ vach’ va
chčre Adčle,
Vo, voo, volage infidčle…”
Egyik
páholyból fölkél egy elegáns hölgy, s elég világos indignációval távozik.
Igaza
van. Armand Silvestre feleségének nem szabad hallani, hogy Béranger népe ilyen
nóták mellett mulat…
III.
A kapitány felesége
Este
volt. Kocsiztak a langyos, illatos levegõjû utcákon a kapitány és a felesége.
Egy véresszájú hírlap redakciója elõtt tömeg állott. Zivataros ülése volt a
párizsi kamarának. Most jönnek dróton a hírek. A véresszájú hírlap pedig
azonnal transzparentokon közli mindezt az utcával. A hatalmas üvegablakokban
egymást váltják föl az óriásbetûs lapok. Most éppen egy kemény, nacionalista
beszéd durva „slágvortjain” van a sor. És messze ragyognak az éjszakába a
betûk:
„És
miért teszi mindezt a kormány? Franciaországnak el kell veszni, hogy Dreyfus,
az a nyomorult áruló s a hívei megbéküljenek…”
Kegyetlenül
villognak a betûk. A sötétségben morogva silabizálja õket kint az utcán a
tömeg. A kapitány látja. Megvetõen néz le a kocsiból s föl az ablakokra. A kapitányné
hangja sikongva tör ki, s az elrobogó kocsiból még elér a tömeghez egy-két
zokogó asszonyi hang.
IV.
A hercegnõ
A
hercegnõ!… Hogy ismerik már Monte-Carlóban! Reggeli tíz órakor érkezik
Nizzából, s délután ötkor visszautazik. Egy idõ óta itt él mindig. És játszik.
Ott ül a világcsavargók seregében a trente-et quarante mellett. Ülhetne s
pletykázhatna most Uzès hercegnõ szalonjában. Szegény, öreg asszonynak látszik
a cifra kokottok között. Öreg is már, kinek meg nem maradt semmi, csak a játék.
Veszít. Majdnem mindig veszít. Félötkor pedig már ott gunnyaszt az állomáson,
valamelyik fapadon. A tenger csodaszép s a hercegnõ olvasgatja szomorú arccal a
megmaradt aranyakat és nem nézi a tengert.
Akkoriban
egy délutánon divatos francia író jött éppen hazafelé Velencébõl. És egy másik.
Talán õ is francia, író és divatos. A Margueritte-testvérek új könyvérõl
beszéltek éppen, amikor Monte-Carlóban beült hozzájuk többekkel a hercegnõ. Õk
beszéltek tovább. A fiatalabbik:
-
Lehetne ám egy-két érdekes regényt írni a második császárság udvaráról. Az ön
tollára való volna például Eugénia híres barátnõjének, X. hercegnõnek az élete.
Kevés ilyen jeles dámája volt a császárságnak…
Az
idõsebbik csöndesen:
-
Csöndesen!… Nem lehet tudni. Még él. Ott él valahol a Riviérán…
A
hercegnõ pedig fáradt, szomorú, öreg szemeiben gyulladt ragyogással nézett a
harmadik köztársaság fiatal óriásaira. Ezek nem Balzac-ok bizony. És nem is
lesznek Balzac-ok soha. De milyen jó fiúk. Az õ életét érdekesnek tartják.
Kedve lett volna odaadni nekik a megmentett aranyait. Nem került rá sor. A
harmadik köztársaság Balzac-jai hamarosan rátértek Combes politikájára. A
hercegnõ pedig Nizzában kiszállott…
Budapesti Napló
1904. december 18.
A. E.
|