78. MISTRAL ÉS A NOBEL-DIJ

Budapest, dec. 17.

Francia poétának jutott az idén ismét a Nobel-díj. Sully Prudhomme után Frédéric Mistral a megkoszorúzott. Azt várná mindenki, hogy ujjong a francia literatúra, hogy immár másodszor becsülik így meg. De nem ujjong ám. Sõt ellenkezõleg. Frédéric Mistral nem francia poéta. Szinte annyira nem francia, mint idei osztályostársa a Nobel-díjban: Echegeray, a nagy drámaíró spanyol. Frédéric Mistral nemcsak nem francia, de ha rajt állana, holnap már sehol sem zengene Voltaire és Hugo Victor nyelve. Nem is ismeri a nagy francia publikum Frédéric Mistralt. A német iskolák növendékei többet tudnak róla, mint a francia diákok. Mistralt le kell fordítani francia nyelvre. Õ idegen nyelven ír, mely majdnem annyira lehet spanyol, vagy olasz, mint francia.

Csodálatos jelenség ez. Talán soha és sehol sem volt párja. Frédéric Mistral valósággal új nyelvet konstruált múzsája számára. A régi provánszi trubadúrok nyelvébõl csinált egy új trubadúrnyelvet. És ma lent Délen, a régi Provánsz helyén, a régi Provánsz népe kezd rátérni a maga csúnya dialektusából Mistral zengzetes nyelvére. Itt nem a nép adott költõt. Legalább is nem a mai nép. Hanem támadt egy költõ, ki nyelvet, iskolát, irodalmat csinált.

Hetvenéves elmúlott már régen Frédéric Mistral. Életére, munkájára büszkén tekinthet vissza. Ma a provánsziak, a félibrék sokan vannak. Van provánszi irodalom, van provánszi jövendõ.

Mistral zsenijét nem kisebb ember vette észre, mint Lamartine. Tu Marcellus eris, - jósolta neki, s Lamartine jóslása bevált.

Micsoda hatalmas eszmének fia Mistral? Mert hát a próféták nem vaktában bukkannak elõ… Mistral a Latin egység prófétája. Ez a nagy poéta rettenetes álmot álmodik. Mistral nem akarja, hogy francia nép legyen. És nem akarja, hogy olasz, hogy spanyol nép legyen. Õ egy nagy latin nációt akar, mely kivesse magából a longobárd, vizigót, frank és normand keménységeket. Dél gyõzedelmét akarja, a latin Dél gyõzedelmét. Amilyen õrületes, olyan gyönyörû álom ez. Költõibbet álmodni sem lehet. Valóra aligha fog válni. De örök és halhatatlan tanúsága lesz a latin egységnek.

A rebellis langue d’Oc nagy diadalát jelenti a svéd akadémia ítélete. És hogy ezt éppen fönn Északon mûvelték!… A hivatalos francia irodalomnak van oka neheztelni. S a félibrék-nek van okuk örülni. Igazuk van, pedig haragusznak, a francia íróknak. Mistral majdnem olyan idegen nekik, mint egy breton, vagy baszk poéta. Csak sokkal veszedelmesebb.

A nagy provánszi trubadúr egyébként lent él mindig, a vidéken. De Párizsban van egy irodalmi nagykövetsége, s ha valami provánszi költõ-ünnepen megjelen, melyek régi provánszi szokás szerint szerelmi törvényszékek formájában ejtik meg a költõk versenyét, hihetetlen megható rajongással gyûlnek össze tiszteletére a félibrék s mindazok, akiket Mistral poézisa meghódított a provánszi nyelvnek. A Mireille költõje a Nobel-díjat Arles-ban egy provánszi múzeum céljaira adja. Régi terve, munkájának betetõzése ez. Egyéni munkájának és életének. Mert õ ezenfölül tántoríthatatlanul hiszi és vallja, hogy majd egykoron Provánsz nyelvén fog szólni minden latin, minden francia, olasz, spanyol, portugál, stb.

Költõ-király az agg Mistral. Csodálatos hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy külföldiek tanulják meg az õ poézisa kedvéért a provánszi nyelvet, Mistral nyelvét. Roosevelt elnök például gyönyörûen beszéli a Mistral által újjáteremtett langue d’Oc-ot, s neki Mistral a kedvelt poétája. A német és olasz iskolákban Mistral verseit tanítják. És hiába mondják a francia hivatalos irodalom emberei, hogy Mistral minden sikeréhez, a francia nyelv messzeérõ hatalma által jutott. Ez lehet, hogy így van, s vigasztalásnak is jó. Ám a valóság az, hogy jelenleg nincs Mistralhoz fogható élõ költõ-alakja a francia irodalomnak és Mistral - nem francia. Annyira nem francia, hogy francia kitüntetést sem fogad el. A francia akadémia halhatatlanjai közé talán bejuthatott volna már, de õ elõre protestált. Õ nem francia.

A Nobel-díj ez évben nem hódolt abszolúte a francia géniusznak, ha némely francia újság így is akarja francia hiúságból föltüntetni. Mert a francia géniusznak fájdalmas büszkesége lehet csak az, hogy belõle s ellenére új géniusz képes születni. A svéd akadémia döntése egy óriási egyéni tettet koszorúzott meg voltaképpen: Mistral nyelvet, irodalmat, s hogy úgy mondjuk, egész kis világot teremtõ kultúrmunkáját. És különös dolog, hogy ezúttal germán kezek fontak koszorút egy olyan eszme legfanatikusabb apostolának, mint a latin egység…

Budapesti Hírlap 1904. december 18.