[A Budapesti Napló
eredeti tárcája]
Willy
Párizsa
Az
idõ száguld és sírván tekintenek utána nemcsak a gyöngék.
Balzac
Párizsa nincs többé: ez a Párizs a Willy Párizsa…
Jules
Claretie, a díszes állású, öreg poéta sóhajtott imígyen a minap. A „Temps”
kedves öreg krónikását sokszor szállja meg a melankólia. Az õ krónikázásához
valami olyan szükséges matéria ez, mint a tinta. Mióta íródeákok és krónikõrök
élnek, így szokás ez mindig, s igazuk van az öregeknek: minden szebb volt,
mikor õk fiatalok voltak. Hanem a Jules Claretie melankóliájából valami rejtett
panasz is kisír. A negyven halhatatlanok e legelevenebbje legkevésbé tudja leplezni,
hogy harminc évvel ezelõtt nem úgy gondolták azt, ahogy most van, azok, akik az
új Franciaországot meg akarták csinálni. Hogy is magyarázzuk csak ezt meg?
Talán avval, ha most Kemény Zsigmond élne odahaza nálunk ifjú erõben, krónikázó
kedvben. Mi mindent nem mertek remélni az emberek 1867-ben Magyarország
földjén, s milyen kevéske vált valóra? Az egeket verte a magyar lélek lángja…
Hol ez a láng? Hol vannak az álmok? Milyen másként van minden, mint akkor
gondolták… Ez a panasz tör elõ a világosabb s érdektelenebb lelkekbõl francia
földön. A harmadik köztársaság nem váltott be semmit a nagy remények közül. A
köztársaság az oka? Nem. A múlt. Mondjuk: a sors. Talán a rendszer. Bajos volna
hamarjában bûnbakot lelni. Nem a legjobbak s nem a legértékesebbek vannak
felül. Hisz így van ez, mióta világ van s így lesz még sokáig. De mikor harminc
évvel ezelõtt mást reméltek a Jules Claretie-k. És a Gambetták is. Jön új
generáció, munkás és zseniális. Beteljesül a forradalom. Lélekben, testben
harmonikus, erõs franciák támadnak s aztán megjön a reváns magától. Mindenekfölött pedig Franciaországot az igazi
arisztoszok fogják vezetni, a kiváló és érdektelen elmék.
És
minden másként lett. Nõtt új generáció s nincs benne köszönet. Milyen
fájdalmas, mikor egy olyan szabad, republikánus lelkû íróembernek is, mint
Jules Claretie, a császárság különb napjait kell visszasírnia. A kenyér lett
úrrá minden mezõkön, s akiknek lelkét a szép álmok formálták, akik hittek egy
modern arisztokráciában, most azoknak demokrata öklök csapnak az arcukba. Nem
lehet menni se elõre, se hátra. Hátul fölégett a múlt, elõl pedig mûveletlen,
durva tömegek állnak. A Jules Claretie-knak bajos ám szocialista demagógokká
válniok. Ezt megérthetik a szocialisták is. Viszont az Octave Mirbeau-k ma még csak
dadognak. Késnek az új próféták. A fél-demokrácia pedig léha, félemberek ideje.
Willyk kellenek, kellenek a modern Párizsnak. Nem Balzacok. Nem Bourget-k, ami
még nagy szerencse. De az Anatole France-ok sem, s a Mirbeauk még nem tudják,
mit akarnak. Boldogok a szocialista mennyország hívõi. De mikor jön ez a
mennyország? Addig sok lelket lep be a melankólia. És Claretie-nak igaza van…
*
A nők
Jönnek
a nõk. Nekik nem kell redakcióban ülni. Nem kell házbérnegyedre s apró cipõkre
gondolni. Nem kell megalázkodniok a kenyérért apró közéleti nagyságok elõtt.
Nem kell szünet nélkül lótniok-futniok. A világon nincs semmi természetesebb,
mint hogy a nõk tudnak írni. Ma tudniillik tudnak. Van szebb dolog, mint
elõkelõ mágnásasszonynak vagy dús burzsoa-nõnek lenni s - írni?
Franciaországban idestova nem lesz érdemes egy sort sem olvasni mástól, mint
nõírótól. Érezni - hiában - az asszonyok tudnak igazán. Aztán õk pihentek
eddig. Agyuk nagyszerû erõk akkumulátora. Szemük éles. Kedvük pogány, élet-faló
kedv. A stílusmûvészetbe be tudják vinni a hímzés és csipkeverés kiképzett,
kipróbált finomságait. És álmodni is csak õk tudnak, s nékik van idejük. Még a
proletár-nõk is több sánsszal indulnak ma az árkádiai turf nehéz
gátversenyének, mint mink, férfiak. Úgy van: jönnek a nõk. Igazi verseket õk
tudnak írni. De regényt is, útirajzot is, ha kell. Még az újságíró-toll
erejében is férfiak fölött tündököl Femina. És még a Willyk is, még a színpadra
is Gyp-eket kénytelenek társakul venni. Gyáva és csunya lelkû férfi, aki ennek
nem örül. Kiktõl várhatnánk javulást e kivénhedt világra, ha nem tõlük, a
nõktõl? Jönnek? Csak jöjjenek. Mi Párizsban most mind-mind szerelmesek vagyunk
Noailles grófnõbe, aki grófnõ, gazdag, csodaszép, istenien szerény és
fölségesen talentumos. Félig görög a vér ereiben. Bátor, nagyszerû asszony. És
olyan fiatal még. A versei… De mindenekfölött az új regénye. A „Visage
émerveillé”. Egy ifjú apáca naplója, aki egyformán szereti Máriát, a szûzet s
a szép piktort, ki belopódzik hozzá a zárdába pásztorórákra. Soha talán
õszintébben nem állott elébünk a nõi lélek, a nõnemû lélek. Minden korok és
minden országok írói, nagy és kicsi analizálók, íme lássátok: csak ezután
ismerjük meg a nõt. Hiába minden: a nõt csak a nõ ismeri. És õk eddig nem
voltak õszinték sem hozzánk, sem önmagukhoz. A férfi pedig sohasem értheti s
írhatja le a nõt. Az örök, a legnagyobb fiziologiai akadály áll az útban. De íme
jönnek a nõk, az õszinte, nagyszerû nõk és mi látni fogunk.
*
Férjek kalodája
Az
ifjú francia írók jóvoltából a mai, legmaibb irodalom: férjek kalodája. Nem az
ostoba bohózatokra gondolunk. Nem ama szentenciákra, hogy minden férj született
cocu. Ezen mulasson az alsó Párizs és a felsõ Budapest. A „komolyak” csukják a
férjeket újabban szégyen-kalodákba. Azok, akik ifjú Dumas utódainak hirdetik
magukat. A modern házasság e reformátorai ugyancsak elbánnak a férjekkel.
Esztendõk óta a feleség minden modern regényben, drámában - elmegy. Õ: elmegy.
Van gyermeke? Elmegy. Nincs gyermeke? Elmegy. Szereti az urát? Elmegy. Nem
szereti? Elmegy. És mikor neki tetszik, visszajön. A férj ez író urak szerint
arra rendelt földi állat, hogy várja, míg az asszony visszajön s kegyesen
megbocsásson neki. A morál? A házasság nem ér semmit. Akinek bogara jön,
túlteheti magát rajta, mikor tetszik. De jó abba azért szépen visszatérni. És
Nóra õnagyságáék mennek, egyre mennek, kísérleteznek, csalódnak és
visszatérnek. S a férj, az istenadta férj?… No szép a modern házasság, ha
ilyen. Mirevaló akkor fönntartani? És mirevaló reformálni?… A szocialisták a
szabad szerelem hívei, minden rendû és rangú pogányok vagy nihilisták veszettül
jól mulathatnak a modern társadalmi regényeken és színmûveken. És az is
bizonyos, hogy a férjeknek nincs okuk szeretni a modern irodalmat.
Budapesti Napló
1904. december 20.
Ady Endre
|