84. ROSTAND ÉS SARAH

[Párizsi levél]

I.

Rostand

Ne haragudjék meg az én kedves Papp Viktorom, hogy én most néhány írássort küldök õ ellene. Kedves õ nekem az õ fiatalságával, lelkesedésével, nagy értelmével s nemes erdélyies­ségével, mely, hajh, ritka ma már a magyar irodalmi berkekben. Errõl valamikor, még külön írok a „Szilágy”-nak. Hitté formálódott bennem egy idõ óta, s istenítéletet állanék ki e hitemért, hogy minket, modern, semmi magyarokat csak az erdélyi szellem föltámadása tehet valamikké.

Történelmi magyar társadalom, sajátos és értékes csak Erdélyben fejlett. A magyarországi magyarság csak vérzett, vegetált, hullott török és német nyomorúságok között. Élni sohasem élt. Erdély sokszor úszott vérben, sanyarúságban, de élt is. Élhette a maga életét néha. És ilyenformán a lehetõ magyar kultúra csak erdélyi alapokra rakódhat. Akkor lesz társadalmunk, irodalmunk, mûvészetünk, igaz külön magyar életünk, ha fölkeltjük az erdélyi hagyomá­nyokat… Mindezt csak idevetjük most, mert Papp Viktor ellen s Rostand-ról akarok írni. No, az furcsa volna, ha mi ketten akarnánk eldönteni, mit ér Rostand, s poéta-e vagy sem? Nem is kerül sor erre. Csak össze akarjuk tépni azt a kosár virágot, melyet a „Szilágy” közönsége által akar a divatos francia férfiú lábai elé szóratni Papp Viktor… Monsieur, vagy ha így akarja Papp Viktor, Maître Rostand, kiválóan józan férfiú. Ma még elvárja a publikum a különködést a maga kedvenceitõl, s elég fájdalmas lehet ez „Cyrano” lantosára. Mikor a bábszínházat játsszák, csak azt teszi, amit egy nagyon párizsi magyar író szokott tenni, ki érdekesség okából török szoárékat rendez, lábmosással, iszonyú komisz török kávéval, ópiummal s a szösz tudja még, hogy mivel, holott õ maga mindezt szívesen fölcserélné egy alapos töltöttkáposztás lakomával. Rostand is szívesen mulatna derék burzsoá módon, tenniszezne, vadászna inkább, de ez nem illik egy nagy poétához. Tehát utazik, bábszínházazik s „keresi a harmóniát”, mert ez így illik egy nagy poétához. De hát ez mindegy. Rostand nõs ember, jó családapa, jó polgár. Pompás két fia van, szép legények lesznek. A felesége gyönyörû asszony s poéta. Annyira poéta, finom, szárnyaló, új és asszonyos, hogy a rossz nyelvek egy idõben komolyan terjesztették a hírt, hogy nagy részben s jobb részben õ írja az ura írásait. Ez a vérbeli párizsi pletyka nyilván - pletyka, de magam is különb poétának tartom Madame Rostand-t, mint Monsieur Rostand-t. Majd egyszer lefordítom egy-két poémáját. Rostand végtelenül ügyes író. A világ szocializálódik, nivellálódik. Az irodalom egyre nagyobb tömegeké, tehát egyre közönségesebb lesz. A középszerûségek aranykora e kor, melybe léptünk. Az ügyes és szapora kezû embereké, akik ki tudják lesni a nagy tömegek gusztusát, s van hozzá erejük és arcbõrük, hogy ezt szolgálják - a mûvészet szent nevében. Ne tessék szentségtörõnek tartani. Ez már nem egészen a „Cyrano” íróját illeti. Õ már annyira ügyes, hogy ügyessége zsenialitás. Haza gondoltam… De Franciaországban sincs ez másként. Nem kisebb ember hirdette ezt a múlt napokban, mint Brunetière… Szóval Rostand nem az egészen, kinek az én Papp Viktorom színezõ lelke elmondta, s pingálta a minap a publikum elé. Zseniális kézmûves, hangulat­gyáros, rímbûvész.

És zseniális ember, is ha tetszik. De nem vátesze korának. Pedig talán ez volna a költõ? Azért egy szóval sem mondom, hogy nem irigylem tõle a sikerét, a gyönyörû villáját lent Délen, párizsi hoteljét, automobilját. De ez más kérdés, nemde? Óh, nagyon sokan vallják õt még poétának is. Ebben sincs szégyen. De intellektuális kultúrájú embereknek illik kijózanodniok a Rostand-okból. A világ rendje nem bölcs, nem jó. A siker ritkán szegõdik az igazi értékhez. Helyes. Ezt nem lehet megváltoztatni. De a gondolkozó embereknek nagy szellemi szövetkezésben egész világon össze kell tartaniok egy óriási kérdésben. Az ügyes sikerlovagok ellen. Helyes: kapjanak õk meg mindent, sikert, vagyont, hírt. De égesse a lelküket a bizonyosság, hogy van Moszkvában, Upszalában, mit én tudom [!] hol, van mindenütt néhány ember, kiket nem tudnak elkápráztatni s kik a jövendõ jósai, a jövendõé, mely azt fogja mondani róluk: a nap lovagjai voltak, az akkori má-é, nekünk, az emberinek, az örök­emberinek, nincs közünk hozzájuk. Modern életfelfogás szerint ilyen minden: a momentán siker. De higgye el nekem Papp Viktor, hogy Rostand, a szerencsés Rostand, kit csak kevesen nem tartanak poétának, sokkal szerencsétlenebb a kevés ember miatt, mint volt Baudelaire annak idején azért, hogy csak kevés ember ismeri el poétának. A szellemi életben különösebb törvények vannak, mint a fizikaiban. Jó, hogy vannak, ki tenne másként?… Üdvözlöm Papp Viktort. Ne csináljon e kis ügybõl polémiát. Nem volna érdemes. Nem is nagyon érdekli a publikumot. Aztán én már nem akarok sohse polemizálni. Majd egyszer, otthon, élõszóval talán elvégezhetjük.

II.

Sarah

Sarah egy, Sarah nagy. Sarah Bernhardt tudniillik. Nincs mása. Õ a legnagyobb francia asszony. Neki minden szabad. Még olyan nagyon udvariatlannak is lenni, mint amilyen hozzám volt. Egy barátja ajánlólevelére utalva kértem meg tömjénes levélben, mikor fogadhat nehány percre. A nagy Sarah, kinek titkárja, levélírója annyi van, amennyi kell, egy zokszót sem üzentetett szegény fejemnek. „Mit akar ez a barbár, - vélte a nagy asszony. Még a nekem szükséges párizsiakat sincs idõm fogadni. Majd még idõt vesztegetek egy szenegáli idegenre”. Én a nyakam teszem le, hogy a nagy Sarah nem tudja, milyen országban van Budapest. Sõt arról sem bizonyos, hogy Európában van-e. Pedig az utolsó két században sokszor járt ott s rakott zsebre becsületes magyar összegeket. Nehogy valaki azt higgye, hogy a magam megaláztatása fáj. Sacrebleu! Nekem már megveregették a vállam budapesti reporterek. És ha holnap Faragó Jenõ vagy Weiss Izor jeles magyar írók azt mondják rólam, hogy nem tudok értelmesen írni, én ezt illõ respektussal elfogadom. Engem már nem lehet megalázni, sem kitüntetni. Pláne Sarah Bernhardt-nak igaza volt. Õ már a formákon régen túlteheti magát. Túl is teszi. Régen. Nem akarok goromba lenni, de legalább is hetven esztendeje. Hogy ez a nõ fenomén, egyetlen és dicsõséges, ezt mindenki tudja róla. Azt azonban kevesen, hogy az asszony-ego legbrutálisabban ebben az asszonyban nyilatkozott meg mostanig. Ez: a nõ-Néró, vagy, hogy gálánsabbak legyünk: a nõ-Napóleon. Õ, csak õ!… Ez az asszony komolyan hiszi, hogy a francia gloire-nek legalább felét õ sugározta. Dusét kóristánénak tartja, s féltékeny minden országok színésznõire. Ha rajta állana, csak õ léphetne színpadra az egész világon. Minden halott és élõ kicsiny õ mellette. Az idõszámítást is megváltoztatná, ha rajta állna, s a históriai könyvekbe pl. ilyen passzusok kerülnének: „a sedani vereség akkoriban történt, mikor a nagy Sarah a zöld szalonját berendezte”. Õ lenéz minden poétát, akinek a darabjában játszik, s ezeket gondolja: „kénytelen vagyok ilyen silányságokat vinni diadalra, persze, mert nincs idõm, hogy magamhoz méltó darabokat írjak”. Õ: minden. Õ mindenek fölött. És most, azaz dehogy most, harminc-negyven év óta az idõvel áll harcban, s még ez is sikerül neki, Párizsban, a gonosz Párizsban, már mosolyognak ugyan, ha csak hallanak róla. Kamcsatkában, Londonban, Budapesten és Konstantinápolyban azonban még mindig õ az, kinek Mohamed csak prófétája. A mûvészet már leszámolt vele. A színpad histórikusai megállapították már róla régen, hogy talán Talmát kivéve hasonló színpadi zseni még nem élt. Ez neki mind kevés. Õ örökké akar élni, s miután riválisa nincs, le akarja fõzni - önmagát. Mindezeket szintén Papp Viktor tárcája juttatja az eszembe. Hölgyeim és uraim, gondolják csak meg: szinte hetvenéves ez az asszony. Hiszik-e, hogy a régi nagy maradhatott? Hiszik-e, hogy e nyomorult sárgolyón, melyen sajnos, nem történnek csodák, Sarah Bernhardt, a hetvenéves Sarah Bernhardt tud egyedül csodákat mûvelni?…

Az az igazság, hogy elvakít mindenkit a nimbusz. No, meg aztán teszünk mi a többirõl, mi skriblerek. Sarah nem az önmaga, hanem a tömegszuggesztió csodája. Csak egy józaneszû urambátyám látná, kész volna az ítélettel: „Mit akar ez a vén boszorkány a színpadon?” Ha én mondanám ezt, agyonütnének persze érte. Nem is mondom. Pedig ez az igazság…

Szilágy 1905. január 5.

Ady Endre