Párizs,
jan. 6.
Visszatér
a mesékhez, a jó, a hû, a szép mesékhez, egy poéta, akit nagyon elszomorított a
gonosz, a csalóka, a csunya valóság, Olyan régi s mindig új ez a történet is,
akárcsak a Homér írása, s melyekhez fölséges széljegyzeteket tud írni Jules
Lemaitre. És Jules Lemaitre az, aki visszatér a mesékhez. Jules Lemaitre a
visszatérõ poéta.
Esztendõk
óta ott küzdött a politikai tusakodók közt. Hulott, is rá a por, a sár. Õ
szónokolt, írt, szervezett, korteskedett, lótott-futott. Azóta alig írt s mégis
poéta maradt. Hitt a maga igazságaiban s az emberekben. Hitte, hogy a
hatalomnál nagyobb hatalom: a szellem. Azt vélte, hogy elegendõ az embereket
fölvilágosítani s azok mindjárt helyes útra térnek. Bizony szegény Jules
Lemaitre-t nagyon megcsalta a politika, miként megcsalta örök idõk óta azokat,
kik vakon bíztak a szellem, az ideák erejében, s akik poéták maradtak a
politikában is.
Ezelõtt
nyolc hónappal jajdult föl elõször csalódásában Jules Lemaitre. Keserû,
kegyetlen rövidséggel jelentette ki, hogy gondolkozónak, írónak, mûvésznek s
tudósnak ez idõ szerint még mindig nincs helyük a politikában, mert a
politikában ma még minden siker az ügyességé, az elvtelenségé, az erõszaké.
Egyelõre még megmaradt a La Patrie Française elnöki székében, de már ekkor
sejtette, hogy odahagyja a lármás, szennyes fórumot. Azóta nagy dolgok
történtek. A szocialisták egyre jobban üstökénél tartják Combes-ot. Jött a
szakítás Rómával. Kipattant a kémkedés ügye. Végül következett a titokzatos és
tragikus Syveton-ügy. Most már olyan rettenetes a fölfordulás s a politikai
tirannizmus Franciaországban, hogy ellenzéki vezérnek semmije sem biztos. Talán
még az élete sem. Teljes a reménytelenség.
És
Jules Lemaitre-t ez a sötét reménytelenség visszavezette vigasztalásért az õ
kultuszához. Ez nagy vigassága a francia irodalomnak, s talán vigasztalása lesz
a csalódott, keserû poétának is.
A
Renaissance-színház pár nap múlva mutatja be Jules Lemaitre új darabját, a La
massière-t. Csalódik, aki azt hiszi, hogy a politikától visszavonult író lelke
keserûségét önti ki új darabjában. Az új darab nem lesz tendenciózus darab,
nem lesz valami Ibsen-féle Népgyûlölõ. Sõt egyszerû mese lesz. Jules Lemaitre
új darabjában a legfilozófusabb feministaként fog bemutatkozni. Megírja, föltárja
a küzdelmeit a modern párizsi nõ egyik legszimpatikusabb fajtájának, a
talentumos, egyszerû, jó s lángbuzgalmú mûvészleánynak, ki jóságával és
erejével leküzdi mindazt a sok akadályt, ami egy mûvész ambíciójú nõ elé tárul,
és sikert arat. A La massière, a párizsi festõmûvésznõ történetében azt akarja
bizonyítani Jules Lemaitre, hogy nincs olyan válságos, nehéz erkölcsi, vagy
érzelmi helyzet, melyet õszinteséggel és jósággal meg ne lehessen oldani.
Szinte
egy modern tündérmese a Jules Lemaitre új darabja, a párizsi atelier-élet
mesteri rajzával. A nagy poéta, ki a fórumon annyi csúnyaságot látott, íme még
sem vesztette el minden hitét. Visszatért a mesékhez s megifjodott.
Amilyen
szomorú tünet Jules Lemaitre-nek, a politikusnak a visszavonulása, olyan fölemelõen
emberi az a vigasztalódás, melyet az elvonult, tartalmas élet munkája nyújt, s
olyan örvendetes a francia irodalomra is, hogy Jules Lemaitre most már örök
együttélésre visszatért az õ múzsájához
Budapesti Hírlap
1905. január 8.
|