|
[Párizsból írja
levelezőnk:]
Az
a néhány tucat, mindenféle nációjú árva poéta, akiket a francia újságok
koronkint ki szoktak vonultatni vigasztalódás címén és okából a Heine Henrik
sírjához, - most már igazán láthatja, hogy a „hálás utókor” nemcsak amolyan
szép frázis hanem maga a megvalósító igazság. Konzul holttestét hazahozták a német és hideg Berlinbõl és Konzul
nemsokára ismét látható lesz, még pedig a „Musée d’histoire naturelle”
gyûjteményében. Hogy ki volt Konzul? Mindenkinek hallania kellett róla. Konzul
volt a legmodernebb és legcivilizáltabb csimpánza a mi korunknak. Amerikában
kezdette karrierjét, de élni tulajdonképpen csak Párizsban élt. Ez élet elõkelõ
volt, zajos, de egyszersmind fölemésztõ is. Mikor Konzul jóllakott már a
lumpolással, pezsgõvel, havannával, sõt ezt nagyon határozottan beszélik
Párizsban - a nõk kegyeivel, átment Berlinbe. Berlinben elpusztult szegény. A
párizsi lumpolások reakciója ott érte utól. Halála nagy részvétet keltett
Párizsban. Maga Jules Claretie is fölcsapott a funerátorok közé, s igen
érzékeny nekrológot írt róla. De a hálás utókor még mindezzel nem rótta le
tartozását a csimpánz iránt, ki olyan magasra emelkedett minden csimpánzok
fölé. Konzul teste Párizsban van újra. A fényes és értelmes majomlélek
elszállott ugyan e testbõl, mégis preparálni fogják Konzul porhüvelyét. És
Konzult még egyszer látni csõdülni fog pár nap múlva Párizs népe. Bizonyosan
fog akadni életrajzírója is Konzulnak. Lehet, hogy szobrot is kap. Hiszen a
hálás utókor és a szobor szinte elválaszthatatlanok…
Pesti Napló 1904.
március 18.
|