Párizs, június 30.
A
Louvre lim-lomja között egy kóccal kitömött lovat találtak. A Napóleon lovát,
amelyen a nagy hadverõ császár a waterlooi csatateret száguldotta be s amelyet,
amint beigazolták, 1842-ben adott ajándékba egy Greaves nevû úr a National
History Societynek. A manchesteri múzeum húsz évvel késõbb becsomagolta a
császár paripáját, s írt melléje egy levelet. A levélben fölajánlotta a francia
múzeumnak. Ott megnézték, megbámulták, s aztán azt mondták, hogy akármilyen
paripa volt is a megboldogult, mégsem való a milói Vénusz és a szamokratei Nike
társaságába, s talán arra is gondoltak, hogy a Danaok már egyszer adtak egy
bélelt lovat ajándékba. Így került a paripa a lomtárba s onnan most ismét a
nyilvánosság elé.
Napóleonról
soknál többet írtak, de a memoár-irodalom nem volt ilyen elõzékeny a paripája
iránt. Mialatt a császár hálószobáját és egyéb szobáit gondosan kikutatták, s
nem röstelltek belenyúlni a császári ház szemetes ládájába sem, gondosan
kerülték az istállót, melyben a waterlooi paripa élte le napjait. Pedig
bizonyos, hogy amint Napóleon az embereit elhasználta, s aztán nem törõdött
velük többé, épp úgy nyûtte el lovait, melyeknek neve sem maradt meg az utókor
számára. Bizonyos azonban az, hogy Napóleon nem volt gyöngéd paripái iránt, s
nem utánozta Caligulát. Lovait nem neveztette ki konzulnak. Mindössze csak
kombinálni lehet a derék állat utolsó szereplésérõl. Történelemírók tudós
adalékai nem állanak rendelkezésünkre, de azért a waterlooi csata leírásaiból
bizton lehet következtetni azokra a szenvedésekre, melyeket hazafias tûréssel
viselt el. A történelemírók egytõl-egyig azt bizonyítják, hogy Napóleon június
15-étõl 19-éig alig húsz órát pihent, s harminchét órát ült a nyeregben.
Hajnali 3 órakor, június 15-én ült a császár lóra - meséli Thiers - s csak esti
kilenc órakor szállt le a nyeregbõl, a következõ két napon pedig alighanem
használta lovát még hosszabb ideig. Ki tudná megmondani, hogy mennyi fáradságot
szenvedett el ez a paripa? Bizonyára érezte, hogy ura nem olyan biztos a
nyeregben, mint máskor. Ha oldalaiba erõs nyilallást okozott Napóleon
sarkantyúja, éreznie kellett, hogy Ney megint hibát követett el, s hogy
Grouchy, ez a Grouchy, akinek mindent meg kellett volna menteni, s aki mindent
elrontott, még mindig nem jelent meg 34 ezer emberével a csatamezõn. Hirtelen
erõs ráncigálást érezhetett szegény, amibõl meg kellett tudnia, hogy a
késlekedõ és finom Grouchy helyett a goromba Blücher villámgyors katonái
rontottak elõ. Mikor aztán estére hajlott az idõ, láthatta, hogy mint
tömörülnek köréje a császár hû gránátosai, s hallhatta a gyõzedelmes porosz
huszárok kiáltásait és lovaiknak örömtelt nyerítését. Ezen a csatamezõn a minap
állították föl a franciák a „megsebzett sasmadár” szobrát. Erre az ünnepélyre
kutatták ki a császár lovát, s kikutatták minden tanúját a véres napnak. Még
egy vén francia asszonyt is, aki azt állítja magáról, hogy a csata napján ifjú
volt és szép, és látta az ütközetet. Mikor megkérdezték, hogy mit látott, hát
azt felelte, hogy látta, amint a csata után a halottfosztogatók levagdalták a
hõsök ujjait, elrabolták gyûrûiket, ki tudja, ez az egykor szép és fiatal asszony
is hol olvasta ezeket a részleteket? A lóról persze ez az asszony sem tudott
semmit. Sõt a hadsereg múzeumában, ahova idõközben fölállították, sem tud senki
semmit mondani a paripáról. Legfeljebb annyit, hogy sehol a világon nem
érezheti magát jobban ez a paripa, mint a hadsereg múzeumában, ama hely
közvetlen közelében, ahol maga a császár alussza dicsõséges álmait
márványsírjában. A lóra egy ifjú õrmester vigyáz, aki a kérdezõsködõ elõtt
megáll, s miközben zavartan pödörgeti szõke bajuszát, mosolyogva kérdi:
-
Hát igazán azt hiszi, hogy a császár lova?
Aztán
elbeszéli, hogy a paripa még egy nagy ládában fekszik és nincs kipakolva. Nemes
tagjai szénával vannak beburkolva. Egyébként szürke színû, arabs mén, ami
növeli történelmi jelentõségét, mert a csatafestõk mindannyian szürke lovat
festettek Napóleon alá. De a tudósok nem igen bíznak a dologban, s nem tartják
lehetetlennek, hogy valamely császári lovász ült a paripán, s hogy ez a
waterlooi csata napján békésen s jámboran ropogtatta az elébe tett zabot.
A
derék õrmester a tudósokra tolta mindezt, ami tárgyilagosságát bizonyítja. A
történelmi legendákkal úgy vagyunk, mint a spiritiszták a médiummal. Vagy
hisznek, vagy nem lehet beszélni a dologról. Higgyük hát, hogy ez a paripa
Napóleon paripája volt, bár bátran föltehetjük, hogy a paripa - nem paripa.
Csak egy közönséges, egyszerû ló.
Budapesti Napló
1904. július 2.
|