42. KATONÁK

(Eredeti színmű három felvonásban. Írta Thury Zoltán.
A debreceni színház premierje 1899. január 6-án.)

Thury Zoltán színműve határozottan érdekes és értékes darab. Amit ő mond, az mind gondolkozni kényszerít. De minden impressziónk között ott kísért, hiteget bennünket az a remény, hogy Thuryból olyan író lesz, ki hivatva van szociális bajaink feltárására és megvilágítására, s ki irányt adhat elsekélyesedett színműirodalmunknak. Erős, meditáló fő, érző szív, éles szem és valami pesszimizmussal árnyalt világnézet jellemzi Thuryt, a színműírót.

Új ember a színpadon. Agyában az eszmék, a problémák egész raja zsibonghatott, mielőtt megírta legelső darabját.

És ez a legfőbb hibája. Nagyon sok a mondanivalója. Előtérben látjuk a modern írót a maga boncoló késével, s elfedi előttünk a színmű alakjait. Ez az oka, hogy azok az alakok, kikre az író legmerészebb eszméit ruházta, bizonytalanok s inkább az eszmék szimbólumjai, és szinte kirínak a mellékalakok biztosan rajzolt csoportjából.

Ezek a hibák erények is egyszersmind. Nagy szükségünk van egy olyan íróra, kinek nem az a legelsõ célja, hogy darabja egy egész estét kitöltsön.

Nagy szükségünk van egy jó orvosra, ki megmutassa [a] társadalom testén azokat a sebeket, melyeket a századvég legdivatosabb leple sem képes már elfedni.

Elsõ darabjával még nem érte el célját. De elsõ darabja már sejteti - hogy öntudatos irányban halad e cél felé.

A Katonák még mint színmû nem állja ki a kritikát, de a benne erõsen megnyilatkozó élet és igazság már kényszerít arra, hogy kérdezzük meg a szívünket.

Cselekvénye még alig van a darabnak, de már három hatalmas problémát vet fel.

A katonaság problémája az elsõ. Kényes, sajnos, még mindig nagyon kényes kérdés, pedig a döntés ideje veszedelmes közelben van. A katonaság évszázadok bûnébõl még mindig olyan kaszt, melynek beléletétõl „kuss civil!”. És semmi sem jellemzõbb az elõítéletek nagyságára, hogy a katonaság kérdésének felvetését bûnül rótták fel a szerzõnek.

Hát az igazságot nem szabad kimondani? Szabad!

Hazudott vagy túlzott a szerzõ? Nem! Sõt ha õ már ezt tartotta darabja fõproblémájának, kimondjuk nyíltan: többet vártunk tõle!…

A második probléma: a pénz átka az emberiségnek, s mégis feltétlen ura. Nem kérdik, van-e? Kell, hogy legyen, mert így van berendezve a társadalom. Ha pedig nincs, s szintén társadalmi nézet szerint lebegsz a vizen, vigyázol a látszatra s a köteles elõkelõségre - eltemetted magadat, szívedet, családi boldogságodat s nyomorult életedet is.

Csak a harmadik problémát adja a cselekmény. Régi, örökösen égetõ probléma, melyet legmerészebben Ibsen vetett fel. S e Katonák cselekvénye Nóra-rediviva; a becsületében férjétõl megsértett asszony egészen Nóra: a saját eszével gondolkozó, erõs szívû asszony.

Íme, hány kérdésbe kapott bele a szerzõ! Az eredmény pedig az, hogy mindenik gondol­kozásba ejt.

A cselekvény természetesen alig semmi. Széthull ennyi probléma között.

Egy katonatisztnek nyomorult élete, kit összetör a pálya, melyre hivatást nem érez, s melyet reformálni akar. A szegénység eltompítja agyát, megöli szívét, szétdúlja családi boldogságát, s öngyilkosságba kergeti önmagát.

A gyenge mese erõsen színezve, tendenciózusan fejlesztve, hatásosan pointírozva vonul el elõttünk, bizonyítva, hogy a szerzõ még nem ismeri a színpadot.

De elõkelõ tónusán, mélységességén, egypár jól rajzolt alakon, néhány zseniális ötlet­szerûségen már látjuk a nagyra fejlõdõ tehetség megnyilatkozását.

A szereplõk megértették a szerzõ hatalmas, ideális célzatait.

A Katonák tegnapi elõadása magas nívón állott. Komjáthy a szerencsétlen fõhadnagy alakí­tásába egész tehetségét belevitte. S minket is - kik kételkedtünk abban, hogy egy analizáló, modern író alakját teljesen képes felfogni - meggyõzött tehetsége izmos voltáról. Udvardyja igaz, öntudatos mûvészi alakítás volt.

T. Halmy Margit, a feleség - lehetetlensége dacára is - zseniális szerepében annak bizonyult, ki megérdemli, hogy úgy emlegessék, mint „a mi nagy mûvésznõnk”-et. Egészen Anna volt, a Nóra méltó párja. Székellyel való jelenetében egyszerûen: felülmúlhatatlan volt.

Székely Sándor a szerelmében nemes férfit oly megkapó alakításban mutatta be, hogy nyílt színen is kétszer tapsolták ki. A többi szereplõk: Fenyéri, Bartha és Szabó Irma mind igen jók voltak.

A közönség szívesen fogadta a darabot, s volt taps, kihívás bõven.

Debreczeni Hírlap 1899. január 7.

A-y E-e