[Saját
tudósítónktól.]
Párizs,
aug. 25.
Szezonújulást
régen nem vártak úgy Párizsban, mint az idén. Csupa szenzációkat sejtetõ
akkordokkal zárult a múlt szezon. Színház-tröszt, színház-metamorfózisok,
sztárok csatája, új darabok, sõt új irányok terve, új színészek és új írók,
lármás fegyverkezések. Egy-két hét, s megindul a színházak új életáradata.
Párizst el fogja újra a színházi láz, s a nagy
kérdések és nagy jelszavak, melyeket
még a kánikula sem tudott hûvösre tenni, most már harsányan fogják követelni
minden érdekelttõl és nem érdekelttõl az állásfoglalást.
A
legelsõ kérdés a tröszt kérdése lesz persze. Kettõs ez a kérdés, s voltaképp
egyik felében sincs - tröszt. Ez idõ szerint még szó sincs róla, hogy a tõke
egész nagyban hozzáfogjon a színházak összevásárlásához. Két, vagy három
színház talán ugyanegy zseb kockázatára mûködik, de ez majdnem véletlen, s nem
akar tröszt alapja lenni, A tröszt-kérdés egyik fele az, hogy a francia szerzõk
egyesületének tûrhetetlen nagy hatalma van a maga színdarab monopóliumával a
színházak fölött, s a színigazgatók egy kis jogos emancipációt akarnak. Ebben
természetes támogatóik azok a szerzõk, kik mellõztetés miatt vádaskodnak a
szerzõk egyesülete ellen. Az örök panasz variációja ez: a favorizált
színházakról s favorizált írókról. A másik fele a tröszt-kérdésnek: a pénz, a
nervus rerum. Az orfeumok egyre jobban híznak a színházak rovására, s emellett
olyan sok a színház, hogy a konkurrenciának minden kis számítást harcba kell
hoznia. Két-három színház szövetkezése közös tagokkal, közös díszletekkel, s
talán közös darabokkal is sokat jelentene. Nem tröszt ez, mert inkább hasonlít
a kis emberek egyesüléséhez, mint a tõke telhetetlen monopolizáló hadjáratához.
A
tröszt-harc e szezonban bizonyosan ki fog élesedni. A lázadó színigazgatók
példája ragadós. És már alakult egy új szerzõegyesület, amely hajlandó
darabokat szállítani azoknak a színházaknak is, amelyeket a mindenható
szerzõ-egyesület blokáddal akar sújtani.
Az
új szezon bejelentett hõsei természetesen: a régiek. Alig-alig találkozunk
egy-két új névvel a leendõ premier-esték írói között. Ez már kényszerûség,
megszokás és sok tekintetben helyes dolog is, habár Párizsban, ahol a
közönségnek szinte mániája az új nagyságok fölfedezése, a színházaknak még sem
kellene okvetetlenül ragaszkodniok a „kipróbált” erõkhöz.
Érdekessége,
mégpedig nagy érdekessége az új szezonnak: az operett föltámadása s az idegen
színpadok hódítása. Három-négy színház is megnyitotta kapuját az operettnek.
Fölfrissítik a régi mesterek melódiáit, s várják az újakat. Addig is jöjjenek
az idegen operettek. És nemcsak operettek, hanem drámák is. A szerzõk
egyesületére nagyon rájár a rúd. A külföldi darabok invázióját is õ szenvedi
meg. A francia színpad nagy térvesztésének a jele ez. Eddig a francia írók
uralkodtak messze túl a francia vámhatárokon, s most itthon is megdõl az
uralmuk. Van okuk az idegességre a francia színpadi íróknak.
Szándékos
elszólások, tudatos indiszkréciók már elõre sejtetik a publikummal, hogy amennyire
a cenzúra engedi, lesz elég botrány az új szezonban. Egy-két év óta már nem is
értenek mást a franciák társadalmi színmû alatt, mint kényes napikérdések,
fölfogások, gyûlölködések tervszerû kielégítését. Lesznek tehát antiklerikális
és antiszemita, szabadkõmûves-ellenes és a radikális politika dicsõségét zengõ
darabok. És természetesen: az ezekhez szükséges botrányok.
Ott,
hol nem verseny az orfeumokkal, nem hecc-darabok s nem sztárok versengése
minden cél, lesz bizonyára egypár olyan siker, melynek értéke lesz s köze az
irodalomhoz. Anatole France, Hervieu stb. megszólalnak a színpadon az új
szezonban is. Prévost, Mirbeau, Brieux, Porto-Riche s a többi divatosak,
nemkülönben a már színpadig eljutott fiatalok két, három, sõt még több darabbal
szerepelnek a színházak ígéreteiben. Politikai, még inkább társadalmi problémák
elõ-elõ fognak törni ez „irodalmibb” írók mûveibõl is, s ezt nagyon sokan
közülük interjuk révén elõre bejelentették. Olyan idõkben élünk - jelentette ki
például Hervieu, a fiatal akadémikus - hogy komolyabb talentumok nem
elégelhetik meg örökösen szerelmi problémákkal foglalkozni, de hozzá kell
szólniok a modern élet nagy problémáihoz. Ez persze nem azt jelenti, amit
Mirbeau s a fiatal „humanisták” vallanak, hogy a színházzal átvétessék a
szocialista olvasóegyesületek szerepét. De jelenti azt, hogy bár a szerelem
örök téma s mindig új, a színháznak hozzá kell szólania az élet más nagy
témáihoz is. A szerelmi témákhoz nem maradhat ma már mindenki olyan hû, mint
Porto-Riche, aki Becque halála óta a
Théâtre d’amour vezérének vallja magát, s akinek egy darabja kedvéért
Réjane asszony, ha visszatér amerikai diadalútjáról, visszatér elvált férje,
Porel színházába, a Vaudeville-be. Sarah Bernhardt-nak szintén megvannak a maga
nagy tervei. Egyelõre a fiának a darabjával kezdi a szezont, s azután kerül sor
a nagy tervekre, melyekben, mint már írtuk, újra egy férfiszerep is van az õ
számára.
Az
Opera Mozart Don Juan-jával s Wagner Trisztán és Izoldejával nyitja meg a
szezont. Az Opéra-Comique, melynek most már feltétlen ura Carré, szinte talán
túl is csapongó kedvvel hajózik be az új rezsimbe. Általában az öreg, hivatalos
színházakon nagy fiatalság látszik. Még az Odéon is olyan hatalmas és merész
programot csinált az új szezonra, mintha valami új, forradalmi múzsacsarnok
volna. A Comédie-Française fiatalsága már megszokott dolog, mióta Claretie
igazgatja. Molière háza ötödmagával még nyári szünetet sem tartott, s nem is
szokott tartani. Elsõ reprize az új szezonban, ami neki nem is új szezon, Dandin
György lesz, s elsõ bemutató elõadása Capus Alfréd A mi fiatalságunk címû
darabja.
Pár
nap múlva véget ér a nyári orfeumok aratása, hogy aztán a téli orfeumok
szorongassák a színházakat. Voltaképp, nem lehet eldönteni, hogy „üzlet”-nek
melyik jobb. A Gaîté-színház e szezonra music-hallá vedlett, két orfeum viszont
színházi ambíciókkal állott elõ. Egy bizonyos, hogy a bohózatok publikuma
megfogyott. A párizsi publikum disztingválni s diktálni kezd: vagy igazi
színház, vagy igazi orfeum. A Palais-Royal-színház például csak e szezont éri
meg, s megszûnik. A bohózat-csarnokoknak vagy emelkedniök kell, föl a színházak
felé, vagy orfeumokká kell válniok. Igaz, hogy az orfeumok publikuma
hatalmasabban gyarapszik, mint a színházaké. Ez volt az elmúlt szezon refrénje
is, és az új szezon elején is, ezer terv, igéret és várakozás között, ez a
refrén újra. Az orfeum… Egyelõre pedig lesi, várja mindenki a függönyök
felgördülését…
Budapesti Hírlap
1904. augusztus 28.
|