167. A PÁRIZSI SZÍNHÁZAK SZEZONJA

[Saját tudósítónktól.]

Párizs, aug. 25.

Szezonújulást régen nem vártak úgy Párizsban, mint az idén. Csupa szenzációkat sejtetõ akkordokkal zárult a múlt szezon. Színház-tröszt, színház-metamorfózisok, sztárok csatája, új darabok, sõt új irányok terve, új színészek és új írók, lármás fegyverkezések. Egy-két hét, s megindul a színházak új életáradata. Párizst el fogja újra a színházi láz, s a nagy kérdések és nagy jelszavak, melyeket még a kánikula sem tudott hûvösre tenni, most már harsányan fogják követelni minden érdekelttõl és nem érdekelttõl az állásfoglalást.

A legelsõ kérdés a tröszt kérdése lesz persze. Kettõs ez a kérdés, s voltaképp egyik felében sincs - tröszt. Ez idõ szerint még szó sincs róla, hogy a tõke egész nagyban hozzáfogjon a színházak összevásárlásához. Két, vagy három színház talán ugyanegy zseb kockázatára mûködik, de ez majdnem véletlen, s nem akar tröszt alapja lenni, A tröszt-kérdés egyik fele az, hogy a francia szerzõk egyesületének tûrhetetlen nagy hatalma van a maga színdarab monopóliumával a színházak fölött, s a színigazgatók egy kis jogos emancipációt akarnak. Ebben természetes támogatóik azok a szerzõk, kik mellõztetés miatt vádaskodnak a szerzõk egyesülete ellen. Az örök panasz variációja ez: a favorizált színházakról s favorizált írókról. A másik fele a tröszt-kérdésnek: a pénz, a nervus rerum. Az orfeumok egyre jobban híznak a színházak rovására, s emellett olyan sok a színház, hogy a konkurrenciának minden kis számítást harcba kell hoznia. Két-három színház szövetkezése közös tagokkal, közös díszletekkel, s talán közös darabokkal is sokat jelentene. Nem tröszt ez, mert inkább hasonlít a kis emberek egyesüléséhez, mint a tõke telhetetlen monopolizáló hadjáratához.

A tröszt-harc e szezonban bizonyosan ki fog élesedni. A lázadó színigazgatók példája ragadós. És már alakult egy új szerzõegyesület, amely hajlandó darabokat szállítani azoknak a színházaknak is, amelyeket a mindenható szerzõ-egyesület blokáddal akar sújtani.

Az új szezon bejelentett hõsei természetesen: a régiek. Alig-alig találkozunk egy-két új névvel a leendõ premier-esték írói között. Ez már kényszerûség, megszokás és sok tekintetben helyes dolog is, habár Párizsban, ahol a közönségnek szinte mániája az új nagyságok fölfedezése, a színházaknak még sem kellene okvetetlenül ragaszkodniok a „kipróbált” erõkhöz.

Érdekessége, mégpedig nagy érdekessége az új szezonnak: az operett föltámadása s az idegen színpadok hódítása. Három-négy színház is megnyitotta kapuját az operettnek. Fölfrissítik a régi mesterek melódiáit, s várják az újakat. Addig is jöjjenek az idegen operettek. És nemcsak operettek, hanem drámák is. A szerzõk egyesületére nagyon rájár a rúd. A külföldi darabok invázióját is õ szenvedi meg. A francia színpad nagy térvesztésének a jele ez. Eddig a francia írók uralkodtak messze túl a francia vámhatárokon, s most itthon is megdõl az uralmuk. Van okuk az idegességre a francia színpadi íróknak.

Szándékos elszólások, tudatos indiszkréciók már elõre sejtetik a publikummal, hogy amennyire a cenzúra engedi, lesz elég botrány az új szezonban. Egy-két év óta már nem is értenek mást a franciák társadalmi színmû alatt, mint kényes napikérdések, fölfogások, gyûlölködések tervszerû kielégítését. Lesznek tehát antiklerikális és antiszemita, szabadkõmûves-ellenes és a radikális politika dicsõségét zengõ darabok. És természetesen: az ezekhez szükséges botrányok.

Ott, hol nem verseny az orfeumokkal, nem hecc-darabok s nem sztárok versengése minden cél, lesz bizonyára egypár olyan siker, melynek értéke lesz s köze az irodalomhoz. Anatole France, Hervieu stb. megszólalnak a színpadon az új szezonban is. Prévost, Mirbeau, Brieux, Porto-Riche s a többi divatosak, nemkülönben a már színpadig eljutott fiatalok két, három, sõt még több darabbal szerepelnek a színházak ígéreteiben. Politikai, még inkább társadalmi problémák elõ-elõ fognak törni ez „irodalmibb” írók mûveibõl is, s ezt nagyon sokan közülük interjuk révén elõre bejelentették. Olyan idõkben élünk - jelentette ki például Hervieu, a fiatal akadémikus - hogy komolyabb talentumok nem elégelhetik meg örökösen szerelmi problémákkal foglalkozni, de hozzá kell szólniok a modern élet nagy problémáihoz. Ez persze nem azt jelenti, amit Mirbeau s a fiatal „humanisták” vallanak, hogy a színházzal átvétessék a szocialista olvasóegyesületek szerepét. De jelenti azt, hogy bár a szerelem örök téma s mindig új, a színháznak hozzá kell szólania az élet más nagy témáihoz is. A szerelmi témákhoz nem maradhat ma már mindenki olyan hû, mint Porto-Riche, aki Becque halála óta a Théâtre d’amour vezérének vallja magát, s akinek egy darabja kedvéért Réjane asszony, ha visszatér amerikai diadalútjáról, visszatér elvált férje, Porel színházába, a Vaudeville-be. Sarah Bernhardt-nak szintén megvannak a maga nagy tervei. Egyelõre a fiának a darabjával kezdi a szezont, s azután kerül sor a nagy tervekre, melyekben, mint már írtuk, újra egy férfiszerep is van az õ számára.

Az Opera Mozart Don Juan-jával s Wagner Trisztán és Izoldejával nyitja meg a szezont. Az Opéra-Comique, melynek most már feltétlen ura Carré, szinte talán túl is csapongó kedvvel hajózik be az új rezsimbe. Általában az öreg, hivatalos színházakon nagy fiatalság látszik. Még az Odéon is olyan hatalmas és merész programot csinált az új szezonra, mintha valami új, forradalmi múzsacsarnok volna. A Comédie-Française fiatalsága már megszokott dolog, mióta Claretie igazgatja. Molière háza ötödmagával még nyári szünetet sem tartott, s nem is szokott tartani. Elsõ reprize az új szezonban, ami neki nem is új szezon, Dandin György lesz, s elsõ bemutató elõadása Capus Alfréd A mi fiatalságunk címû darabja.

Pár nap múlva véget ér a nyári orfeumok aratása, hogy aztán a téli orfeumok szorongassák a színházakat. Voltaképp, nem lehet eldönteni, hogy „üzlet”-nek melyik jobb. A Gaîté-színház e szezonra music-hallá vedlett, két orfeum viszont színházi ambíciókkal állott elõ. Egy bizonyos, hogy a bohózatok publikuma megfogyott. A párizsi publikum disztingválni s diktálni kezd: vagy igazi színház, vagy igazi orfeum. A Palais-Royal-színház például csak e szezont éri meg, s megszûnik. A bohózat-csarnokoknak vagy emelkedniök kell, föl a színházak felé, vagy orfeumokká kell válniok. Igaz, hogy az orfeumok publikuma hatalmasabban gyarapszik, mint a színházaké. Ez volt az elmúlt szezon refrénje is, és az új szezon elején is, ezer terv, igéret és várakozás között, ez a refrén újra. Az orfeum… Egyelõre pedig lesi, várja mindenki a függönyök felgördülését…

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 28.