|
[Párizsból írja
levelezőnk:]
Az egész francia közvélemény ideges
érdeklõdéssel tudakolja néhány nap óta, mit jelent Elzász-Lotharingiának
váratlan megmozdulása, mellyel állami rangot akar szerezni a német szövetségben
s parlamentet kér. A reváns fogyó híveit rettenetes sejtelem bántja. Úgy
látszik, s alighanem jól sejtik, hogy az elfoglalt tartományok népén nagyon is
fogott a harmincnégy éves nevelés. Az elzásziak beleuntak a kesergésbe és
várakozásba. Élni akarnak, s megalkusznak az élettel. Egy elzászi politikus
azonban vigasztalni próbálja a francia közvélemény reváns-szomjas részét. Mit akar Elzász? címmel nagyon szép
dolgokat ír, melyek azonban talán inkább szépek, mint igazak. E szerint Elzász
szomorúan tapasztalván, hogy a mai hivatalos Franciaország egészen magára
hagyta, berendezkedik a kényszerû jelenre, s várja a jobb jövõt, mikor
Franciaország képes lesz egy múltjához illõ, nagyszerû cselekedetre. Nem kell
félni. Elzász nem engedi magát germanizálni. Védeni s ápolni fogja nyelvét,
szokásait, tradícióit s eredetiségét. Az irodalom, a színház most mind ezt
szolgálja. Az elzászi dialektust úgyszólván nemzeti nyelvvé akarja fejleszteni,
növeszteni Elzász. Az akar maradni, ami volt, dolgozva s várva, amíg csak várni
kell. Amíg csak Franciaország teljesíteni nem tudja szent kötelességét. Mindez
gyönyörûen hangzik, de e szép szavakban már a leghívõbbek sem nagyon hisznek. A
francia Elzász már nincs meg, s egy-két generáció múlva teljes sikert ér a
germanizáció.
Budapesti Hírlap
1904. november 1.
|