|
- Levél a külföldre
-
… A kaszinók, a mi kaszinóink? Errõl is
sokat beszélgettünk, ugy-e, kedves barátom? Csöndes, szép napokon, ott a tenger
mellett, míg a szezón nem uszította rá szépséges Nizzánkra az elõkelõ
világcsavargók raját.
Ugy-e
tudja, hogy mi a Boshido? A japáni gavallér-morál kódexe. Híres ópus, híres mû,
nagy könyv.
Van nekünk is ilyen Boshidónk.
Magyar Boshidó. Kodifikálva nincs még. Majd arra is rákerül a sor. De vannak
kúriái. A magyar Boshidó kúriái. Ime ezek a kaszinók, a mi kaszinóink, kedves
barátom, provánszi poétám.
Tudja: mi most az új magyar
föllendülés korában élünk itt, Hunniában. Csupa nemes csapongás a nemzeti lélek.
Ma már a rokonainkat is megválogatjuk. Még nemrégen megtette a török. Sõt
halászgató, jégtörõ osztyák atyafiainkat sem vetettük meg. Ma már ez nem így
van. Az elmosott nációk közül nem vállaljuk csak a dicsõséges szumírt. Az élõk
közül, néhány hónap óta, kegyesen akceptáljuk a japánit. Pláne mióta híre jött,
hogy a fölséges mikádó máról-holnapra, egy kicsi tollvonással eltörülte az
egész japáni társadalmi evolúciót, a szocialista pártot, a sajtót. Na, ezek
okvetlenül rokonaink!… Igaz, hogy Japán harminc év alatt eltanulta a nyugati
kultúra minden technikáját. Hogy ott már magas kultúrélet ébredez. Na, de mi
csak azt követjük, ami nekünk tetszik…
A magyar kaszinók… Oh, azok
nagyszerû institúciók. És nagyszerû elme gondolta ki õket. Olyan elme, melyre
büszke volna az önök nagy nációja is, kedves barátom.
Összeseregeltetni a magyar
társadalom-embrió erõit. Nemzeti intelligenciát teremteni. Módot adni az
elõretörtetésre ez eszmékkel nehezen barátkozó nemzetnek. Kigyógyítani, ha
lehet, örökölt, keleti ideafóbiájából a magyar embert. Vérbe vinni a könyv, a
nyomtatott betû imádását. Istápolni a mûvészetet, lelkesedésre, magas repülésre
szoktatni a lelkeket. Ellátni eszmékkel az egész nemzeti életet. Nemes
szórakozást adni… És nem is lehet mindezt elsorolni. Fölséges célok egyig.
És most ön azt gondolja, hogy ezek a
nemzetvezetõ, nemes szervek ilyen ragyogó program-piedesztálon sokat, nagyon
sokat beszéltetnek magukról?… Úgy van: sokat. Ime tegnap is iszonyú drámában,
vérben kipusztult egy család. Férj és feleség. A magyar Boshidó rájuk
parancsolta a harakirit, miként a japáni Boshidó szokta. Eddig éltek messze a
városi zajtól, munkában, értelemben, becsületben, komolyságban és szeretetben.
Egy kis pénzük is volt, Följöttek a magyar élet fókuszába, Budapestre. A férfi
szerepre vágyott, tágasabb életre, több élettartalomra. Hol és miként keresse
ezt, ha nem ott, hol az erõk és eszmék iskolája van, s honnan az erõk és az
eszmék áradnak a nemzeti társadalomba: a kaszinóban. És otthagyta a becsületes,
munkás, értelmes múlt minden gyümölcsét. Ott, a kaszinóban. Elvesztette a
pénzét, a hitét, az ambícióját, a családi tûzhelyét, a felesége életét, az
idegrendszerét. Végül megcsinálta a harakirit, miként a magyar Boshidó kívánja.
Havas Ágostonnak hívták a szegényt.
És most, kedves barátom, újra
beszélnek a kaszinóról, a mi kaszinóinkról. Ilyenkor mindig sokat beszélnek.
Ilyenek a mi kaszinóink társadalmi chef d’oeuvre-jei az örökös nagy munkán
kívül, mellyel az újabb és újabb társadalmi kasztokat fabrikálják. A többi, a
színházi heccek, a lovagias komédiák, a politikai katilináriák s egyebek: már
ráadások csak.
Mindezt nem beszéltem el akkoriban
mind, a Palais-Jetée-vel szemben, a parton, a padon, a ragyogó nap alatt, a
derûs csöndességben, mikor beszéltem önnel, kedves barátom, a mi életünkrõl, a
mi magyar életünkrõl, mely az ön provánszi lelkét érthetetlen módon, nagyon
érdekelte…
Most itt választások vannak. És
százszorozottan fakad fel mindaz a mérges genny, melynek íme szomorú
csúnyaságát keserves szívvel megmutattam egy olyan kaszinói esettel, mely olyan
gyakori itt, mint a véres, de hõsi önfeláldozás egyoldalú, új rokonainknál a
fölkelõ nap országában.
A magyar Boshidó szelleme lebeg most
a mi országunk fölött. A magyar Boshidóé, mely nincs kodifikálva, de kötelezõ.
Senki se csinálja azt, amihez ért. Ne legyen az a társadalmi értékmérõ, ami
kipróbált erejû, biztos kultúrájú országokban szokott lenni. Arra bízzuk a
cselekvést, aki legjobban tud kiabálni. Az legyen magyar gavallér, akinek - mi
sûrû eset - menekülve idegen egek alá, a konyhalegénységig is sokat kell majd
tanulnia. Próbáljuk megcsalni a munkát lázas semmittevéssel, szemfényvesztéssel
és üres pöfékeléssel. A pénzt ne úgy tekintsük, mint becsületes kamatát az
egyéni verejtékezésnek, de valaminek, amit ravaszul ki kell húzni a más
zsebébõl s ami esetleg bálvány, különösen a címes uraknál, de egyébként is az,
mert lehet vele címeket venni, mely egyébként legszomorúbb cégére egy
rettenetesen antidemokratikus nyavalyának. Az érdektelenséget ki kell csúfolni.
Játszani kell a siralmas nemzeti hiúság s még siralmasabb nemzeti
instruálatlanság hangszerein. Üvöltve üdvözölni a sikert, ha gonosz,
észre sem venni, ha igaz…
Ime néhány princípiuma a magyar
Boshidónak. És még van egy sereg…
A siker, a siker… Hát választanak
itt most, kedves barátom. A kártyaasztalok géniuszai kiröppentek egy nagy,
országos makaótúrra. A magyar Boshidó erkölcsei ficánkoló erõben tombolnak. S a
kaszinókban, a magyar társadalom e nemzetvezetõ, nemes szerveiben ideges
nyugtalanság honol. Milyen lesz a kaszinók Magyarországa, elsülnek-e a
Boshidó-puskák, fognak-e aratni a pompás ármányok…
És mindezek alatt, ott lent, hova a
kaszinók ablakaiból nem lehet látni s nem szokás, legfeljebb voks-horgászás
céljából, nézni: ott vergõdnek a milliók tömegei.
Lesz-e erejük ezeknek a páriáknak
valamikor fölemelkedni? És a fehér holló számú becsületes törekvések ki
tudják-e végre kezdeni a magyar Boshidót? Ne kérdezze, kedves barátom, mert
nagyon szomorú volna a válasz… És ki tudja, mit akarnak a magyar Boshidó kúriáin?…
Budapesti Napló
1905. január 3.
|