|
Párizsból
az a hír jön, hogy Rodin nevezetes új szobrának a vázát, melynek olyan óriási
sikere volt a múlt tavaszi párizsi Szalónban, s melyet Párizs népének
ajándékoztak adakozó mecénások, egy õrjöngõ, állítólag Pitrou nevû, facér
soffõr szétrombolta.
Rodin,
a nagy Rodin faragott egy szobrot, Pitrou, a nagy Pitrou összetörte. Csak a
vázát a szobornak, mely ott állott a párizsi Pantheon elõtt. A szobrot azért
meg fogják csinálni. A váz csak mutatónak állott eddig ott.
Ordított
Pitrou, a nagy Pitrou, mikor a husángjával csapkodott a szoborra.
-
Én is nagy ember vagyok. Hát én nekem miért nem állítanak szobrot?
Pitrou,
a nagy Pitrou egy megbolondult soffõr. A szobornak a címe: „Le Penseur”. „A
Gondolkozó”. És Rodin, ez a nagy filozófus faragó, fájdalmas gondolatokat
szülhet az õ lelkében az emberi bolondságokról.
Íme:
így érti meg a világ az apostolokat. Pitrou, a nagy Pitrou összetöri a „Le
Penseur”-t, mert mégsem járja, hogy mindenkinek csinálnak szobrokat, csak neki
nem. És Rodin pedig éppen azért faragta a „Le Penseur”-t, hogy legyen minden embernek szobra, mindenki kapjon monumentumot ebben a
monumentumos világban. A „Le Penseur” azért érkezett, hogy összetörje az ósdi
faragott figurákat, melyek nem méltók a néhai nagyokhoz, kiket ábrázolnak, s
melyek eléktelenítik Európa metropoliszainak tereit, útjait. A „Le Penseur” egy
szobor-ellenes szobor. Hadüzenet a monumentum-mániának. És jön Pitrou, a nagy
Pitrou: összetöri.
Mi
is a „Le Penseur?” A mi szobrunk, a
Smitheké, a Durandoké, a Fischereké. A Szabóké, Kiseké, Kohnoké. Mindannyiunké,
akik élünk, akik az életet néha nagyon nehéznek érezzük, akik futunk, izzadunk,
s búsan valljuk, hogy nem könnyû dolog embernek lenni. A „Le Penseur” az étet szobra, a mai, modern élet testes
fölsóhajtása. Meztelen, hatalmas férfiú, aki leült egy pillanatra, fejét kezére
hajtja, gondolkozik. Arcán a kín, a keresés. Miért? Mert szövevényes, nehéz,
útvesztõs ez a mai élet: kicsi benne a pihenés, a pihenés alatt is töprengeni
kell s mindjárt szaladni tovább kenyérért, munkáért, pénzért, hírért,
asszonyért, orfeumért, cipõért, mandátumért, kórházért, mindenért.
Ez
az igazi szobor. Szobra Pitrou-nak is, a nagy Pitrou-nak, a bolondnak, kit tán
éppen ennek a komplikált, mai, nehéz életnek a lázas lótás-futása bolondított
meg. És Pitrou, a nagy Pitrou összetörte a szobrot.
Ennek
a bolondnak a cselekedete szimbolizálja az önmagához is kegyetlen tömeget.
Rodin a jövendõ apostola, ki ha beszélne, így beszélne:
-
Óh emberek, hagyjátok már el a monumentumokat. Nincs egy ember. Minden ember több
ember. Az emberiség harcosa. Miért állíttok Musset-nek szobrot? Musset
elvégezte az életet, s szoborral nem engesztelitek ki az õ fájdalmait. Az
elmúlt nagy emberek személyét
ábrázolni: önzés, a túlélõk önzése. Olvassátok inkább Musset-t, s ha szobrot
csináltattok, ne a halott Musset arcát faragtassátok ki, hanem a mindig élõ Musset-két.
„…Le seul bien, qui
me reste au monde
Fat d’avoir quelquefois pleuré…”
A
könny volt, a Musset-é s ti követ adtok neki vagy hideg bronzot. Minden: az
élet, a folyó élet. Ezt gyógyítsátok, emberek, mert ezt tették azok a nagyok
is, akiknek ti egyik olyan, mint a másik szobrokat állíttok.
Így
beszélne Rodin, s így beszél a „Le Penseur.” És ezt a beszédet még mindig nem
akarják érteni az emberek. Még a legkülönbek sem. A szobrász-vandálok
éktelenítik, pusztítják a tereknek, az utcáknak a kevés ízlését is, gyártják az
egyforma hideg, lelketlen figurákat. Párizsban is majdnem úgy van ez, mint
Budapesten. Hiszen még a Párizs népének ajándékozott „Le Penseur”-rel is mi
történt? Odaállítják ezt a szobrot, ezt a szinte vérzõen eleven, modern szobrot
a klasszikus, nyugalmas Panthéon elé, ahelyett, hogy a legnyüzsgõbb
életáradatba, a nagy bulvár szívébe, az Opera elé helyeznék például.
Az
új, az igaz nehezen hódít. Pitrou, a nagy Pitrou hány más szobrot
találhatott volna Párizsban husángja elé. Vagy jött volna ide Budapestre.
Bolond lelkében ébred egy csodálatosan egészséges érzés; a tucat monumentumok
gyûlölete. És íme, a saját szobrát, a
mindnyájunk szobrát, az élet szobrát találja a husáng. Vajon Pitrou, a nagy
Pitrou, nem valamelyik párizsi akadémikus mûkritikusnak az álneve? Vajon
csakugyan megtörtént a párizsi eset, vagy csak a szimbóluma a mûvészlelkek
sorsának, a tömeg, az élet igazságosságának?
Budapesti Napló
1905. január 22.
A. E.
|