Kossuth
és Apponyi kezdik teljesen elveszíteni önmagukat, amióta megtalálták egymást.
Azaz amióta meg akarják találni minden áron egymást. Ha nem keverjük is a
dologba a matematikát, a +-okkal és – -okkal dolgozó
számtani mûveletek törvényét, akkor is világos ez, és bizonyos volt már
jóelõre.
Apponyit
lázban tartja az adeptusok fanatizmusa. Új neki ez a világ, mint az istállóba
kötött tüzes csikónak az elsõ, tavaszi, szabad mezõ. Érthetõ ez. Patay Están,
Csatár Zsiga, Csanády bátyánk, nyugodjatok békében. Álmaitokat mi nem zavarjuk. Nem történt semmi
csoda. Egészen természetes a dolgok rendje, hogy a ti beszédeiteket harsogja
most szerte a néhai Sennyey-fi. Õ friss negyvennyolcas, és nemcsak elõlrõl, de
legelõlrõl kezdi a dolgot. Már ott tart, ahol a kedves, néhai, derék Orbán
Balázs tartott. Az elsõ székely faluban évenként száz milliót rabolt el tõlünk
Bécs. A tizedik faluban már kétezer millióval sem elégedett meg.
„…A
miniszter urak s akik velük az államot szolgálják igen nagy urak, nagyon
pöffeszkedõ hatalmasságok velünk szemben, szegény magyar állampolgárokkal
szemben, de görnyed a derekuk s alázatos szolgák Bécs mindenható akaratával
szemben…”
Ezt
például Cegléden mondotta - Apponyi. Méltóztatnak látni, hogy az „européerség”
úgy elröpül, mint a pinty, ha az ember friss negyvennyolcas. Akkor néhai való
Csanády bátyánknak egy jottát sem szabad engednünk. Apponyi most már népies, és
reszkess „Bécs és átkos közösügy”.
Az
embernek a szíve megesik a „szegény állampolgár”-on, akit az itthon „nagyon
pöffeszkedõ” s Bécsben alázatosan szolgai miniszterek olyan nagyon
sanyargatnak. De ez nem minden. Apponyi úgy belejött az új szerepébe, hogy ha
akarja, teljesen kitépi a szívünket.
„…
Minket (Apponyit és Kossuthot) többé el nem választ egymástól, csak a halál,
sõt a halál sem, mert amelyikünk túléli a világon a másikat, ugyanazoknak az
eszméknek a zászlaját fogja lengetni továbbra is…”
Az
embernek meg kell vidítania magát egy régi anekdotával, hogy a szíve a helyén
maradjon, s az egyszeri emberre kell gondolnia, ki azt mondotta testi-lelki
barátjának, hogy „ha valamelyikünk meg fog halni, én Bécsbe megyek lakni…”
Mindegy.
Apponyi elszánta magát, hogy hatvanhétrõl rohan a negyvennyolc felé. Nem is
lehetne, s nem is kell megállítani. A neofiták buzgalmát mindenki ismeri. Õ
találkozni akar Kossuthtal.
És
Kossuth nemcsak comme-il-faut ember, de jó ember is. Látja Apponyi lángoló
buzgalmát. Látja, miként rohan õ felé. Itt már az udvariasság is parancsokat
ró, s Kossuth megindul - Apponyi elébe. Tegnap vagy tegnapelõtt a
negyvennyolcas Kossuth már az a Kossuth volt, aki könnyíteni akar a volt
hatvanhetes Apponyi esetleges gene-jén. Azt hirdette Kossuth, hogy az új
gyarapodás új éra hajnalát hozta a negyvennyolcas pártra. Talán valahol
Erdélyben vagy Kõbányán, vagy talán másutt, valamelyik kortesstáción, azt
hirdette Kossuth, hogy most már a kormány-képesség következik, kormányképes lesz a negyvennyolcas-párt.
Vajon
az új bajtársaktól várja Kossuth a kormány-képesség csoda-írját, a „szegény
állampolgár”-októl, a sanyargatott Apponyiaktól s Károlyi Istvánoktól? Dehogy.
Negyvennyolc indul hatvanhét felé. Sõt igen kell sietni a negyvennyolcnak, mert
az újak nagyon tüzesek. Sietni kell kijelenteni, hogy aminek valamikor a nevét
se merte kimondani orthodox negyvennyolcas, abba az új vegyületû negyvennyolcas
bele is fog menni. A delegációba tudniillik. Mert hát vagy leszünk
kormányképesek, vagy nem leszünk.
„Én
nem tudom, majd a jövõ fogja megmutatni, hogy mennyi erõt nyert a függetlenségi
zászló az én csatlakozásommal.” Ezt is Apponyi mondta. Mi se tudjuk. Legföljebb
csak sejtjük.
A
népies, a Bécs ellen dörgõ és olyannyira sanyargatott Apponyi s a most még
jobban higgadó Kossuth körül lessük az apróbb atomok elhelyezkedését.
Az
újlelkû Apponyi már Barabásnak ad találkozót a vértanúk szobránál, s ha már
eddig meg tudta tanulni a Patay Están, Csatár Zsiga s Csanády bátyánk
retorikáját, már meg sem áll a Barabás Béláéig. És talán nemsokára halljuk a
büszke programot Barabás után szabadon: „én vagyok Apponyi Albert” (a legutóbbi
Apponyi Albert tudniillik) avagy szintén Barabás után a másik híres igét, hogy
„most jövök a vértanúk szobrától és saruimon még rajta van a vértanúk pora…”
Vagy ki tudja, mit tanulhat az ember Barabástól, ha már egyszer tud és akar
Barabástól tanulni.
És
ha Apponyi így rohan, Kossuth sem fog csiga-tempóban ballagni elébe.
A
népies Apponyit ez idõ szerint nem lehet megállítani rohanó útjában, s a
kormányképes Kossuth sem maradhat buzgóságban Apponyi mögött.
Mit
lehet várni, mikor a negyvennyolc ennyire beleszeret a hatvanhétbe, s a
hatvanhét a negyvennyolcba, és mikor a két szerelmes feltartóztathatatlanul
rohan egymáshoz ölelkezni? Hol fognak ezek egymással találkozni?
Újra
kénytelenek vagyunk kacérkodni a matematikával. Mert az igazságunk is szomorúan
matematikai. Félõ és gyászos sejtésünk, hogy a perverz vonzástól egymás elébe
rohanó 48 és 67 ott fognak találkozni, ahol - Rakovszky óhajtja.
Budapesti Napló
1905. január 25.
A. E.
|