|
Ebbõl
az üvöltõ magyar világból, hol a holnapi pokoli napon Gabányi Miklós alakjának
beállításáról lesz szó a világhistória egyik várakozó boltozatába, elkívánkozik
a mi lelkünk és száll a Turgenyev fehér leányaihoz.
Aki
az asszony-ideálját nem a Hyde-parkban, a nagy bulváron avagy a Kossuth
Lajos-utcában keresi, nagyon eleven testek között, az szerelmes valakibe, akit
sohse látott és sohse fog látni, aki ott él valahol abban a rejtelmes, gyászos,
óriás országban, honnan Baskircsev Mária kiszárnyalt, s akinek a fehér
homlokára talán e pillanatban odafröccsen egy csöpp vér a Gapon páter
csapatainak omló, párás vérpocsolyájából.
Nem
a nihilista leányok, nem a kósza vándormadarak, nem a Fedorák, nem az orosz
Michel Lujzák az igaziak. Nem õk az orosz ég honi krizanténtjai. Hanem azok az
árnyszerû, ragyogó, fehér, szomorú szláv szûzek, akikrõl nekünk a Puskinok és
Turgenyevek zengtek dalt.
Miért
nem kérdi senki, hogy mit csinálnak õk? Olyan vak és szívtelen az újságíró.
Hírt ír mindenrõl. Tudja a világ, mit mível a bõsz Vladimir, a kapisztráni
Gapon, a Mirabeau-szerepre szánt Witte, a viharzó Gorkij, s mind-mind a
többiek. És nem szól nekünk a mi leányainkról, akiket olyan ragyogókká s
ragyogásukban is rejtelmesekké, áhítottakká tettek a nagy szláv poéták.
Hát
õk nem élnek, nem éreznek most semmit? Mikor rettenetes omlásra készül egy
óriási világ, melynek mintha õk lettek volna a testet öltött mártír-géniuszai,
nekik ne volnának sóhajtásaik vagy sikolyaik most?
Óh,
szerencse, hogy a holnapi magyar fölfordulásban csak véletlenül és kevesek meg
kíméletesek fogják olvasni ezt a kis írást, mert kicsúfolnának minket. A
leányok… Hiszen azok nálunk nem választanak és nem korteskednek, Oroszországban
pedig nem fognak kiállni a barrikádokra!… A leányok… Még ha asszonyokról volna
szó, akik például a szentpétervári Belvárosban, a boltok során, házalhatnának a
forradalom ellen, vagy a forradalom mellett. De a leányok… És a mi lelkünk
hozzájuk kívánkozik most. Ha a Gorkijok hûtlenek is lettek a Turgenyevek
leányaihoz s már csak az utcák árva némbereihez van szavuk - õk azért a régiek,
szomorúak, fehérek, még mindig élnek. Élniök kell nekik, s élnek is. Mi van
velük a pokoliasodó napokban? Olyan távol vannak-e szomorú lelkeikkel a
világrengetõ indulatoktól, mint velük rokon, finomabb lelkû magyar testvérkéik
a Gabányi Miklós paizsra emelésének örömlázától?
Õket
keresõ lelkeinkhez íme beszélgetnek az õ lelkeik:
„A
mi szomorúságunk Oroszországnak a szomorúsága volt. Hosszú századok óta nem
voltunk mi soha az életnek a menyasszonyai. Ha asszonyokká váltunk, akkor is
vergõdve, mindig messze, kóborolt a lelkünk. Ha leányaink születtek, õ bennük
tovább élt a mi szomorúságunk, ha fiaknak adtunk életet, azok sem éltek igazán,
csüggedten álmodták végig az életet, s ha tettre riadtak egy percig, bombákat
hajigáltak. Fél-meddõk voltunk mi mindig, fél-halottak… Omolj vér, gyújtsatok
tüzet mindenütt, pusztítsátok el ezt a bûnös, rohadt világot! Adjatok új
világot nekünk, szabad, ragyogó világot, hogy örömmel keressük a férfiakat, s
hogy asszonyokká válva igazi nõket, igazi férfiakat teremjen a mi
termékenységünk, akik szeretik az életet, akiknek szabad élniök, akik bátran
alkothatnak, szerethetnek. Óh csináljátok meg forradalommal ezt az új világot,
adjatok életet nekünk, Turgenyev leányainak!…”
Így
beszélnek az õ lelkeik a mi lelkeinkhez. Turgenyev leányai, a mi szomorú
asszony-ideáljaink, föltámadás elõtt állnak, s az orosz forradalomnak legelsõ
sorban a leányok lelkeit kell felgyújtani. A leányok… Hát nem õk a legelsõk?
Nem õk lesznek-e az anyák? Nem õ értük van-e hát minden forradalom? Még a mi
kicsiny, üvöltõ, választási forradalmunk is?
Turgenyev
leányaira gondoljatok, ha jönnek a vér hírei a lángolni kezdõ, szent
Oroszországból. Õ értük van e forradalom. A mi asszony-ideáljainkért, kikhez most
elkívánkozik a mi lelkünk…
Budapesti Napló
1905. január 26.
a.
|