|
A
Színház rovatba örömest tennõk ezt az írást, de nem lehet. Nem színházi írás
ez, ha a kacagásról szól is, a színházi kacagásról pláne. Arról, amin mi kacagunk.
A
Vígszínházban jutott eszünkbe tegnap este ismét ez a dolog. Vásott, huncut
francia darabot hallgattunk, amilyenekhez már rettenetesen hozzászoktunk. És
akinek mód adatott arra; hogy otthon, Párizsban, találkozzék e darabbal, s
Budapestre rándult társaival, álmélkodva veszi észre, hogy micsoda más és
különös a budapesti kacagás.
Az
õse a kacagásnak ugyanaz, ami a párizsié: a szerelmi röhej. A gall-latin
fajtánál ebbõl mesésen kifinomodott és összetett kedélyhullámzás lett, mely már
alighogy kacagás. Ezt a kedélyhullámzást ma már nem egészen könnyû megindítani.
Akik a megkacagtatással foglalkoznak, azoknak végig kell játszaniok a víg
szerelmi téma minden skáláját, s még így is unalmasak ma már. Apró aktuális célzások,
õrült-különös ötletek mentik meg ma már az unott ágy-turkálást. Holott ennél a
fajtánál raffináltabban erótikus nincs. Komoly tudósokat hívhatnánk bizonyító
segítségül, hogy egész Franciaország, ez ország minden intézménye, szerelmi
lobogó alatt áll, s hogy még az óriási francia nemzet-vagyon is csak azért
gyûlt össze, mert a nagy nõ-kultusz miatt a szerelem nem olcsó mulatság.
Egészen törvényes tehát, hogy a francia, vidám, szerelmi bohózat ma: az, ami. A
francia fajta Délrõl táplálkozik, többet olvaszt magába a latin rokonokból,
mint az északibb germán népekbõl. Ebben is sokan a dekadenciát látják, mi csak
azt akarjuk vele bizonyítani, hogy a franciának több joga van meridionális
mértékû szenvedélylobogásra és léhaságra. És el is tekintünk attól, hogy ez a
nép egy túlcivilizált nép.
De
mi? Mit akarunk mi a francia
bohózatokkal? Mi, a jóval hidegebb vérûek, túl nem civilizáltak, kik az életet
nem igen szoktuk fölfogni esztétikailag, (sõt életfelfogásunk nagyon is bús),
pénzünk nincsen, a szerelmet sem tehettük századokon át állami intézménnyé,
céllá, mûvészetté?
Még
tovább megyünk. Mit akarunk mi a francia bohózatokkal, amikor ezek úgysem
azokkal a fogásokkal fognak meg bennünket, mint a franciákat? Át kell magyarítani a francia bohózatot mindig.
A dolgokat közelebb kell vinni nálunk mindig, reális, primitívebb, sõt
primordiális érzés-anyagainkhoz képest: a lényeg-hez,
ez esetben, sajnos a szerelmi lényeghez,
mely csúnya. És ez csak nem való színpadra!
Ez
valami, ami hazug, ferde, rossz. Ez tartós nem lehet. Ha a szerelmi élet sok
mással együtt nem magyarosan evolválódott a magyarok fõvárosában, azért nem
kell az országot is megmételyezni, fõképpen nem kell magunkkal elhitetni, hogy
ott vagyunk, ahol a franciák. Dehogy vagyunk. Nem is lehetünk. Brutális és
szomorú dokumentuma ennek, hogy mi a franciás dolgokat is magyarosan élvezzük.
Aminek aztán a vége az, hogy kacagásunk kotyvasztott. Csúnya és hazug. Tegnap
este például egy igen szellemes francia cochonnerie-ban nekünk az volt a
legkacagtatóbb, mikor a szoknya leesett.
Egészségesek
vagyunk, hölgyeim és uraim, ha egy kicsit tévedezünk is itt Budapesten a
szerelem rengetegében, s ha egyen-ketten talán oda is hagytuk már ezt a
rengeteget. És ismerünk a Vénusz-csillagon kívül még egy pár érdemes égitestet.
Ideje volna már, hogy a kacagásunk a saját
becses kacagásunk legyen.
Budapesti Napló
1904. január 29.
a.
|