20. KILLICRANKIE HERCEG

- A Nemzeti Színház bemutató előadása -

A Killicrankie herceg híres darab. Emlékezünk; hogy nagy londoni diadaláról írtak mindenféle hírlapok. Most már csak az a kérdés, hogy úgy siettek-e vele az olasz, a német, az orosz, a francia publikum elé is, mint siettek a magyar elé?

Az anglománia föl-föllép a kontinensen. Tanulhatnánk is sok helyes okos dolgot John Bulltól. Csak az a nagyon furcsa, hogy a La Manche-on át a Magna Chartan és Shakespeare-n kívül még az érték is rendszerint veszít, mire a kontinensre ér. Hát még mire Budapestre kerül. Még a parlamentáris doktrinák is odavannak a hosszú úttól. Olcsóbb szállítmányok hogyne silányulnának meg!…

Bizony az a világ, ott a szigeteken, igen más világ, mint a mienk. Az angol-szász elõször angolszász - azután ember. Minõ küzdelmeik voltak ott mindig a nagyon-embereknek, a mûvészeknek. Csak ez a példátlan küzdelem teremthetett olyan gigászt, mint Shakespeare.

De pardon, ez aztán igazán nagyon messze vinne bennünket Robert Marshall úrtól, aki Killicrankie herceget, a Nemzeti Színház ma esti darabját írta. Csak röviden írunk még ide valamit. Nincs még Európában egyetlen hely, hol a drámai színpad megújhodását Londontól várják.

Nem várják talán Budapesten sem. Barrie az „Egyenlõség”-gel rápuskázott a magyar közönség ízlésére. Ez a szerencsés és véletlen siker aztán egy kicsit megtévesztette az embereket.

Hiszen még Wilde-nek sem volt igazi sikere nálunk. Pedig õ nagy mûvész-ember volt. Na aztán az angol humorral pláne kétes vállalkozás szerencsét próbálni. Hiába szuggerálják nekünk, hogy ez a humor „egészséges”. Akkor, sajnos, mi gyógyíthatatlan betegek vagyunk.

Pedig a Robert Marshall darabja érdekes és kedves. Londonban nagyszerû lehet. Ha bohózat is (pedig nem éppen az), író-ember írta. Maga az író „bohózatos szerelmi történet”-nek keresztelte. Mindenesetre elég bohózatos és - mégsem bohózatos. Angol minden kis ízében.

Killicrankie herceg egy igen furcsa lord. A szép Henriette grófkisasszonyt szereti s mivel a lady nagyon makrancos hölgy, ki ezt a szerelmes, szép, gazdag férfiút makacsul akaratlannak, csapodárnak, kezére nem méltónak tartja, a herceg szinte õrületes csellel akarja kézfogóra bírni a szép leányt. Egy kis összeesküvéssel olyan helyzetbe kerül lady Henriette, hogy egy õs-skót várkastélynak, s Killicrankie hercegnek a foglya lesz. Nem vígasztalan ez a fogság. Robert Marshall furcsán klasszikus vígjátékot ír. A szerelmes pár mellé odaállít egy másik szerelmes párt. Itt az asszony, Mulholland asszonyság a támadó és hódító, Pitt Welby képviselõ, egy kedvesen, bolondosan mulya fiú az ostromlott, aki szivesen enged az ostromnak. Õket is a varázskastélynak hivatása boldogokká tenni. Lady Henriette makran­coskodik. Végre is beleegyezett az ötletes és vakmerõ modern várúrba, de egy igazi angol vígjáték-hõsnõhöz illõen ezt csak akkor vallja be, mikor a bájos, Nõi makrancok nagy ismerõje, Killicrankie herceg kijelenti, hogy már nem akarja nõül venni. Nagy házasodás lesz persze a dolgok végén.

De ez a mese keveset sejtet a darabból és a darabról. Robert Marshall: beszéltet. És ez a valami. Ennek kellene pótolni a drámát. És itt lesz különösen angolos a darab. Mintha csak ezért, csupán csak ezért jönnének a színpadra Robert Marshall alakjai, hogy egymástól ötleteket, szellemes vagy legalább is bizarr, de mindenekfölött kacagtatásra szánt megjegyzé­seket csaljanak ki. És néha ez nagyon sikerül - még a darab ártalmára is. Valóban: naív, éles, kedves és bizarr ötletek váltogatják egymást. És mi e csiklandozó mulatságok mellett a szerzõvel együtt folyvást apró zökkenések között érünk a mese nagyon is elnovellásodó végéhez.

Az angol publikum talán ott is mulathat, sõt okvetlenül mulat, ahol mi nem tudunk. Mulholland asszonyon, a meggazdagodott enyvgyárosnõn, az õ nem túlságos urbanitásán például pokolian mulathat egy finom angol burzsoa s még több egészen angolos dolgon és alakon, bizonyára az újságírón is, aki egy kidobott levéllel értesítve mint postáslegény szökik be a nagy szenzációt rejtegetõ várkastélyba. Mindenesetre a második fölvonása olyan ennek a „bohózatos szerelmi történet”-nek, hogy szinte meg is érti az ember a sokfajta távolból is a londoni nagy sikert.

A Nemzeti Színház sokat várt e darabtól. Meglátszik a kiállításon is. A második fölvonás díszletei a legskótabban angol illúziókat keltettek az emberben. Még a „mistletone” is (vagy hogy hívják) föl volt akasztva, a karácsonyi gally, mely alatt angol házakban szabad a csók.

Az elõadáson is ez a nagy reménység látszott meg dicséretesen. Nekünk - bevalljuk - a két férfiszereplõ tetszett legjobban. Császár és Dezsõ, de fõként Dezsõ. Õk nagyon intelligensek, nagyon ötletesek, kedvesek, mulatságosak voltak. Mindezt szóról-szóra a hölgyekrõl, Csillag Terézrõl és Ligeti Juliskáról el lehet, sõt el kell mondanunk. De Csillag Teréz talán rusztikusabbnak vélte az özvegy enyvgyárosnét, mint amilyen. Ligeti Juliska pedig egyénisége miatt nem lehetett sem elég makrancos, sem elég ladys. Ez egyben bók is mindkettejüknek. A kisebb szerepûek igen jelesek. És ha London igazán nagy sikert nem hozhat Budapestnek, ennek London az oka.

Budapesti Napló 1905. február 1.

(Dyb)