21. HÁROM SZERELMI ESET

(Mégiscsak furcsa a világ. Lilla nélkül tud-e valaki Csokonairól beszélni? Armande Bejart nélkül; sok embert nem is érdekelne Molière. Negroni hercegnõt mindenki odaképzeli Hugó Viktor mellé. Mulatságos és kedves emberi csacsiság ez. Egy újságíró a napokban fölfedezte Murger Mimijét. Az egyik Mimit a sok közül. Ez kell a népnek. Sõt a franciáknál nincs is irodalmi ünnep szerelmi alapú irodalmi botrány nélkül. George Sand és Musset, Hugo Viktor felesége és Saint-Beuve néhány héttel ezelõtt olyan elevenen szerepelgettek a francia szalonokban és hírlapokban, mint a Gil Blas hõsnõi és hõsei, mikoriban még nem volt igen komoly lap a Gil Blas. Milyen kevés igaz e híres mesékbõl, csak õk maguk tudnák megmondani, kikrõl a mesék szólnak. A Lillák, Lucile-ek, Armande-ok, Mimik és többiek egészen mások voltak s másként szerettek, mint az irodalmi tündérmesékben. De ez nem baj. Véletlenül van három kis esetünk. Ezt még ideírjuk, s aztán békét hagyunk a legendáknak. Miért a legendákat bántani? Ime a három eset.)

I.

Musset és a makaróni

Néhány héttel ezelõtt temették el Párizsban Madame Martellet-t, leánynevén Adele Colin-t. Érdekes asszony volt ez az öreg nõ. Valamikor régen gouvernante-ja volt a Musset-családnak. Én is megismertem e nagy életek mellé rendelt asszonyt, aki keservesen bajlódva élegetett utolsó éveiben. A Musset révén ballagott föl néha a legmagasabb emeletre, a kis cseléd­szobába, túl a Szajnán egy-egy Musset-rajongó - a vén asszonyhoz, aki mindig csak Róla beszélgetett, Alfrédról. Valamikor fõzött is ez az asszony a már nagyon bús poétának. Õ tudta, hogy mi a kedvenc étele s õ tudta azt is, hogy nem csupán George Sand miatt bús.

- Makarónit csináljon, Adèle.

Ez volt a leggyakoribb utasítás. És ha sikerült a fejedelmi, vajas, olasz eledel - beszéli Adèle Colin - vidám volt Musset, s nem egyszer mondta nevetve, vígan:

- Lássa, Adèle, már csak ezért is érdemes volt Velencébe utazni. Most nem tudnám, hogy mi az ételek étele…

A híres velencei regény és a makaróni… Az ilyen dolgokat mindig kihagyják az irodalmi tündérmesékbõl.

II.

Az idegen költõk Mimije

Fiatal magyarok egyszer elhatározták Párizsban, hogy õk megkeresnek egy szép, párizsi leányt, aki néhány vagy sok esztendõvel ezelõtt a Szajna-parton a Tisza-partot feledtette el hónapokig egy poétával.

A leányt Miminek hívták. Õt is Miminek. Hiszen poéta volt a barátja. De megtalálni bajos volt. Nehezen sikerült.

Bizony egy kicsit megvénült Mimi. És talpig gyászban volt. Egy ifjú dán poétát gyászolt. Kérdezgették, emlékszik-e egy magyar fiúra. Neves poéta lett odahaza belõle.

Mimi keresgetett az emlékei között. Egy nevet mondott, de az a név nem volt magyar. Határozottan oláh volt. Elszomorodtak a fiatal magyarok. Mimi még egy nevet mondott. Erre pláne emlékeztek a - „Jugend”-ból. De a magyar költõ csak nagynehezen jutott a Mimi eszébe.

Vajon hogy fognak Mimin osztozni az irodalmi regegyártók öt-hat országban? Mert Mimi - úgy látszik - minden Párizst járó idegen poétával összetalálkozott. Vajon micsoda híres, nagyszerû nõ lesz még ebbõl a Mimibõl valamikor? Ezen töprengtek elmenõben az ifjú magyarok.

III.

Az új Matildok

A régi Matild a Heinéé volt. Egyszerû teremtés, aki csak feleségeskedni tudott. Nem értette meg az õ Henrikét, s Heine így akarta.

Az új Matildok mások.

Nemrégiben olvashattak egy fiatal, modern, hirtelen-híres német íróról, akit szomorú helyre kellett vinni, az élõhalottak közé. Ám meggyógyult a beteg. És ez a felesége érdeme. A feleség fölkutatta a költõ ideálját, aki kegyetlen volt, s nem akarta meghallgatni a költõt. Addig kérlelte, míg az vele ment a szegény beteghez.

- Nem bánom, szeressétek egymást. Csak én is maradhassak veletek.

Ez a poéta a világ leggyámoltalanabb embere. Még talán poéta sem élt olyan gyámoltalan, mint õ. A felesége dirigálta, s dirigálja. A kiadókkal õ tárgyal. A darabjait õ helyezi el a színházaknál. És õ gyûjtött össze már egy nagyon csinos kis summát. A poéta még fiatal. Még sok ezer márkát lehet általa keresni, s ez lelkesítette úgy fel a jó feleséget. Bánja is õ a férfit. De az íróra szüksége van…

…És a jövendõ irodalmi meseírók az isteni önfeláldozásnak micsoda zengõ mítoszát fogják talán költeni e nagyszerû feleségrõl!…

Budapesti Napló 1905. február 2.

a.