|
Biot
kisasszony olyan kisasszony, akinek négy gyermeke van. Valamikor a balletben
táncolt, de jött a herceg, a császári herceg, a Bonaparte-sarj, s Biot
kisasszony kapitulált Bonaparte elõtt. Nincs oka szégyenkezni. Volt már olyan
Bonaparte, aki elõtt egész Európa kapitulált. Bizonyosan Napóleon Viktor
hercegben is van egy kis korzikai vér. Ez pedig hódító vér.
Szép
gyerekek a Biot kisasszony gyerekei. Okvetlenül nagyon szépek, eszesek,
bájosak, méltóak a Bonaparte-névre. Mert máskülönben nem adoptálta volna õket
Viktor herceg, holott a mamájukat még egy kis morganatikus házasodásra sem
méltatta. A züllött korzikai fiskális dédunokája olyan császár ugyan, aki
helyett Loubet úr trónol az Elysée-palotában. De hát az már úgy van, hogy a malgré la Gotha szuverének és
arisztokraták néha gõgösebbek a leghitelesebbeknél. Nem õk az okai. Mi vagyunk.
Mindjárt meg tetszik látni.
Egy
szép napon így szólott Viktor herceg Biot kisasszonyhoz. Nem bizonyos, hogy így
szólott éppen, de valószínû:
-
Madame, kedves Marie Alice, gyermekeim anyja, valamit közölnöm kell Önnel. Én
szerelmes vagyok. Akit szeretek, királylány. Tehát majdnem méltó énhozzám.
Klementínának hívják, õ Felségének Lipótnak, Belgium és Kongó királyának,
leánya. Õ szeret engem, s én szeretem õt. Mi egymáséi leszünk. Gondoskodni
fogok Önrõl és az én gyermekeimrõl. Kuzénom, az olasz király õ Felsége, Önnek
nemesi címet ad, s szerzünk férjet is Önnek. Gyermekeimrõl majd külön
gondoskodom. Köszönöm, hogy szeretett, s gyermekeket adott nekem, Marie Alice.
Isten Önnel. Ön okos nõ, s megérti ezt. Én szerelmes vagyok Klementína õ
fenségébe. Isten Önnel, Marie Alice…
És
Marie Alice könnyek nélkül így felelt:
-
Isten Önnel császári Fenség. Boldog vagyok, hogy egy Bonaparte, a franciák
leendõ császárja, rangjához méltó nõbe szerelmes…
Ezenközben
pedig - így képzeljük - a nagyon bájos Cléo de Mérode így beszélt nagyon
elegáns kis párizsi hoteljében Belgium és Kongó felséges urához.
-
Felséges uram, kimondhatatlan az én megdöbbenésem. Hát újra mesalliance?
Napóleon Viktor herceg nem méltó a belga király leányához. A legkétesebb
trónkövetelõk közül való, s nekünk úgy kellene férjhez adnunk Klementínát, hogy
a világgal elfelejtessük a belga udvar félmúlt szégyeneit.
Mire
a felséges úr így válaszolt Cléo de Mérode-nak, de lehet, hogy a Comédie egyik
szépségének:
-
Hálás vagyok, madame, hogy trónom büszkeségére emlékeztet. Engem nem tör meg
egy-két eset. Büszkeségem azért csorbítatlan. Mattasich-ugyse, nem engedem
Klementínát Napóleon Viktorhoz nõül menni.
És
azóta nagyszerû aggodalommal, lélekzetfojtva figyel nemcsak Európa, hanem az
egész világ. Klementína hercegnõ St. Raphaelban, Vendôme grófnõ kastélyából
könnyes szemekkel nézi az azúr tengert, s várja Napóleon Viktort, a szerelmes
lovagot, ki éggel, földdel megvív az õ szerelméért. A trubadúrok dalokat
zengenek. Az elõkelõ lelkek boldogan sóhajtoznak, hogy történnek még szép
dolgok e föld színén. Biot és Cléo de Mérode kisasszonyok pedig úgy lebegnek az
áhitatosan gyönyörû szerelmi incidens fölött, mint a világ együgyûségének
géniuszai.
Budapesti Napló
1905. február 8.
A. E.
|