24. A SZENT APASÁG

Strindbergnek, a pater semper incertus igazság gyötrõdõ írójának, kedvünk volna levelet írni s megkérdezni tõle, hogy mit szól az Anna Monica és a kis Hannó eseteihez?

Anna Monica a Montignoso grófnõ leánya. Hannót, a kis Hannót, teljes nevén Acker Hannónak hívták tegnapig. Tegnap azonban agyonlõtte az édesapja, egy berlini kereskedõ, Anna Monica él. Éltesse is a szász úristen. Neveljen belõle büszke hajadont, ki egészséges vért vihessen majdan valamely beteg királyi famíliába.

Jön a hír Lipcsébõl, hogy a szász királyi udvar Anna Monica hercegnõt is elveszi Giron nyelvmester fenséges útitársnõjétõl, akit annyi érzékeny lélek megsiratott már. Elveszi pedig egy szép nevû úr miatt, akit Guicciardini grófnak jeleznek a telegrammok. Montignoso grófnõ a lipcsei hír szerint e szép nevû gróftól már akkor elfogadta mindazt az életelégtételt, amit egy deli, harminc éves lovag egy bánatos, nyughatatlan, elõkelõ és versíró asszonynak nyújthat, amikor híres és világszerte meghimnuszozott drezdai karácsonyi útját megtette. Szóval: Giron barátnõje nemcsak a verskötetét rendezte nyomda alá mostanában, nemcsak az anya-mártírság keserves útjait járta, de legasszonyibb illúzióinak is szakított néhány röpke órát.

És a szász király most elveszi tõle Anna Monicát. Nem azt mondja, hogy most már tisztán látok. Nem azt mondja, hogy most már leányoddal együtt meghaltál asszony, mert ha te karácsonykor is komédiáztál, akkor az én gyilkos kétségem szörnyû világossággal taszítja el most már azt a gyermeket, kinek életet legutoljára adtál. Akkor tudom, errõl az egyrõl már biztosan tudom, hogy nem az enyém.

Nem ezt mondja Wettin György, ez a király, ez a férfi, ez az ember. Hanem azt mondja: most már semmiféle hazug teória, álirgalmasság el nem választhatja tõlem az én édes kis leányomat. Most már jogom és erõm van õt a szívemhez venni.

Úgy szeretnék kezet fogni evvel a férfival, evvel a valóságos emberrel, ha a királyoknak szokásuk volna kezet adni koldus plebejusoknak. Olyan igazán, meghatóan emberi szíve van ennek a királynak.

És a berlini kereskedõnek is. A berlini Acker válóban volt az asszonyától. Egy gyermekük volt, a kis Hannó. Kinél maradjon Hannó? Elvigye talán az asszony? Szerezzen neki mostoha apát? Hannó megfagyjon a szeretetlenségben, míg az anyja forró csókokkal gyújtogat egy új férj szívében? Acker kereskedõ nem várta meg, míg a bíró ítél. Az égetõ kétség fölforralta az agyvelejét. Agyonlõtte a kis Hannót, azután maga-magát. És e gyilkos kétségben nem volt benne egy századrész pillanatig az a másik kétség, hogy talán a kis Hannóhoz nem is volt köze az õ szerelmes véráradásának.

És nem elmélkedünk arról, hogy a trón és a pult mellett egyforma a vér, az ember. Ez olcsó volna. Arról sem jósolunk, hogy Montignosó grófnõ nem fog belepusztulni a búba, ha elveszik Anna Monicát. Ír egy új verskötetet, s számonkéri egy új Guicciardinitól azt, amivel hite szerint neki az élet tartozik. Frau Acker pedig boldog lesz egy új férfiú szerelmes kebelén, ki neki a kis Hannót is vissza fogja talán adni. Csak szeretnõk, ha Strindberg fantáziáját megtermékenyítnék s megihletnék az Anna Monica és a kis Hannó esetei.

Poéták, akik annyi dalt tudtatok és tudtok a szent anyaságról, lássátok meg végre az apaságot is, mely talán még szentebb, mert benne van a pater semper incertus-nak pokoli igazsága. Az apai érzés a legemberibb, legfölségesebb, legérdektelenebb, legtisztultabb érzés. Ebben az érzésben benne van az egetvívó két lábú tollatlan állat életének egész isteni tragikomédiája.

Budapesti Napló 1905. február 10.

A. E.