|
- Bemutató
előadás a Nemzeti Színházban -
Ha
könnyû volna nekünk is a rigmus, amiként ugyebár könnyû Lampérth Gézának,
verses, kuruc alekszandrinos beszámoló állna itt. Mert poétaember ez a Lampérth
Géza, akárki mit is mond. Csupa becsületes hit és rím. Azért a magyar Ahrimánt,
vagy ha jobban tetszik Ármányt vagy ha még jobban tetszik, a mi szegény magyar
sorsunkat tessék megvádolni, ha Lampérth Géza a magyar Rostand. Maga Lampérth
Géza sem tehet róla. Itt cseng még a fülünkben néhány egész és egészséges hang,
egy nagy koncertnyi pompás és jó muzsika, még elõttünk csinálja jelenését való
élettel, való szépséggel „Veér Judit rózsájá”-nak hús-vér alakja. Ez a Lampérth
Géza talán tudna jobb darabot is írni, ha merne.
De
nem mer. Mint ahogy mi sem merünk most víg bátorsággal beszélni. Fene
kurucvilágban élünk, s agyonütik az embert a szájas hazafiak, ha különködik. És
mégis szólunk. Mirevaló ez a kuruckór (kór és nem kor)? Le akarják járatni ezt
a nekünk legszebb, legdaliásabb idõt? Szomorú és aktuális kérdés. Politikában,
irodalomban, mûvészetben (be nem sejtik ezt, akik mívelik) elszájaskodják,
elmelodrámázzák a legszebb históriai kincseinket. Ne vegye ezt magára egészen
Lampérth Géza. De viszont vállalnia kell e vád egy részét. Õ azt mondja, nem
érzett erõt a förgeteges nagyszerû kor rajzához. Hát akkor miért rántja
posványba nemcsak a kuruc idõket, de a maga kedves, rímes talentumát is? Mert
divat az olcsó, a szájas kurucság? Tévedés. Vagyunk már sokan, kiket
intellektuális szérum oltalmaz a görögtüzes hazafiasság ellen. És Lampérth Géza
a Nemzeti Színházhoz nyújtotta be a darabját, nem egy borozó, kuruc
asztaltársasághoz. Annak a kuruc kornak lelke volt, olyan lelke, mely a
versailles-i udvartól Kiutihiáig lelkeket gyújtott. Hát az lenne ez a lélek,
amit a mi kis mindennemû kurucaink idézgetnek? Egész estén sajnáltuk ezt a
szimpatikus igricet, ezt a Lampérth Gézát. Milyen kedves kis verses vígjátékot
tudott volna írni, ha nem kuruckodik. Nem nagyszerût, nem új csodákat
revelálót, de polgárit, szolidat, kedvest, amilyenre szintén szükség van…
Ellenben… Ellenben egész este egy bolondos, rossz vicc kísértett bennünket. A
poéta kiállít a placcra két leányzót és két ifjút, és szól imigyen:
-
Kuruc kisasszonyok, kuruc daliák, kiki ölelje meg a párját!… Így… No most csókolózzatok!
Forrón, sokáig, tapadóan, s közben kiáltsátok folyton, hogy: éljen a haza!
Ez
a darab. Veér Judit, az öreg Veér Tamás leánya beleszeret Both császári
kapitányba, aki amolyan labanccá rontott szittya. A kuruc leány átcsókolja a
Rákóczi táborába az õ szerelmes labancát, s a végét tetszik tudni. Van egy
másik mátkapár is, ellenmátkapár a történetben. Ez az arisztofáneszi darabok
óta a Killicrankie herceg-ig így szokás. Aztán Cinka Pannán kívül minden kuruc
rekvizitum mûködik. Álom ágyúdörej, pirosló ég, németátkozás, kuruc pityizálás,
a pataki diák, ki Bercsényi Miklós csapatába szökik, virágének-faragás a nyílt
színen, rokkant Thököly harcos és a többi. Hiszen tetszik tudni.
De
még a gyanú se fogja reánk hogy mi a megátalkodott lerántók gárdájából valók vagyunk. Ha van virágének, Lampérth Géza
gyönyörû virág-színjátékot tudna
írni. Mi élveztük a lenevetett nagyon szabályos rímeket is. Oh, mi szeretnõk
egyszer megszületni látni a budapesti Comédie vagy a Bour úr párizsi új kis
színházacskájának a budapesti publikumát, melynek a vers, a szép vers, a
muzsika mindent pótolna. Hisz nincs szebb a versnél, s Lampérth Géza sokszor
jár közel a vershez. Verses buzgóságában tetszenék is nekünk az õ vállalkozása.
De mást is tud Lampérth Géza. Úgy ismeri a színpadot már, hogy szinte félünk
ettõl a nagy készségtõl. És mert adott nekünk néhányszor kedves igazi frappáns
derût is ma este Lampérth Géza, nem volt ez az este haszontalan és kedvetlen.
Jön még idõ, kevésbé kurucabb, mikor a kuruc-korról is tudnak nekünk igazán,
szépen, igaz és szép versekben beszélni. Ezek között talán éppen Lampérth Géza
is ott lesz, és talán elõl lesz, amit kívánunk.
Lelkes
rendezõ ápolgatta a Nemzeti Színházban a Veér Judit rózsáját (ezt a rózsát
Judith Both kapitánynak szakasztja, a címbe pedig nem túlszerencsés
metaforaként került.) A színészek derekasan jeleskedtek. Szokásunk szerint
kirukkolunk, ki tetszett nekünk legjobban. Rózsahegyi. Olyan egészséges,
huncut, való pataki diák volt. Egész alakja tiltakozás a színpadi görögtûzfény és
limonádés kurucság ellen. De meg kell mindenkit dicsérnünk.
Török
Irma Juditja sok nemes fáradsággal javított a Lampérth Géza Judithján. Mint
mindig: bájos, megejtõ volt D. Ligeti Juliska. Jelesek, nagyon jók: Vízváriné,
Mihályfi, Gabányi, Gyenes, Bakó és mindannyian.
Hiszen
nem volt ez értéktelen este. Színészek, szerzõ kaptak kihívásokat is. Volt
tetszészaj gyakorta. És hát verses volt a darab, és olykor szépek a versek.
Csak olyan sok más ne lett volna, s
csak olyan sok más ne hiányzott
volna!…
Budapesti Napló
1905. február 11.
(Dyb.)
|