|
Lóga
Lukács István (talán ez volt a neve) bûnben kapta az asszonyát, Sárát.
(Libabõrös borzongással emlékezem e történetre.) Nincs ennek húsz éve sem. Már
szörnyen kultúrország voltunk. Nagy kiállítást tartottunk Budapesten, s a
Nemzeti Színházban már vígan játszották ifjabb Dumas Sándor drámáit. Lóga
Lukács István (vagy hogy hívták?) Lompérton lakott. Kis falu ez a
Szilágyságban, ahol szintén csalnak a hitestársak. Megölte Sárát Lóga Lukács
István? Nem. A csábítót ölte meg? Azt sem. Magamagát sem. Hanem levágta tõbõl a
Sára haját. Becsirizezte az egész fejét, s bedugta egy fölbontott vánkos
toll-özönébe. Leszedte róla a viganót egészen évai túlzásig. És végigkorbácsolta, ûzte Sárát a falu utcáin. A
hajaszála sem görbült meg ezért, ha jól tudom. Az egész faluban csak én
dideregtem a borzalomtól. A kis hétszilvafás kúrián valami otromba cseléd ezt
elmesélte a nyolcéves fiúnak, akinek misztérium volt ugyan a nemi élet, de volt
némi fantáziája. Ma sem tudok igazábban fölháborodni a Lóga Lukács Istvánok
ellen, mint akkor már, mikor még a bûnbeesésrõl nem voltak olyan nagyon, óh
nagyon alapos képzeteim. Magyarországon fogja az utolsó dühödt férj leütni az
utolsó bûnös feleséget. Mikor már egészen új motorok hajtják a világgépet,
nálunk még mindig lesz kikapós asszony, csak azért, hogy - kikapjon a brutális
férfi-hím, aki azt hiszi, hogy a Don tövén vagyunk még, és rabnõket tartunk
szíjon és csupán a magunk mulattatására a sátrainkban.
Kolozsvárott
pedig most avult papírok közül kihalásztak egyet, mely arról szól, hogy
1783-ban Török Imre kolozsvári lakos házasságtörésen érte Sára feleségét. Ez
alkalommal panaszával a városi tanácshoz fordult elégtételért. A városi tanács
az ügyet megvizsgálta, s minthogy a tanuk vallomásából nemcsak az tûnik ki,
hogy az asszony házasságtörést követett el, hanem gyakran megbotránkoztató
módon engedett kicsapongó természetének, bûnösnek mondotta ki, de a szokásos és
büntetõ paragrafusaink által elõírt fejvesztés büntetése alól felmentette.
Tekintettel a nõ ifjú korára - szól az írás - s arra, hogy javulásához még
remény van, e szigorú büntetés alól feloldatik, és más büntetéssel sújtatik.
Szenvedjen egy hónapon át, melynek eleje a mai naptól számítódjék, kemény karcert,
száraz kenyéren és vízen. Ennek kiállása után pedig a tanácsház elõtt a
nyilvánosság színében szenvedjen 33 erõs korbácsütést, ezután pedig a város
kerületérõl proskribáltassék.
Tehát 1883-ban csak az volt a magyar
férj-regula, mint 1783-ban s mint 883-ban lehetett. És mint talán még 1983-ban
is lesz. Korbács neked, Sára! Lompérton párna-toll, itt fent, Budapesten
betûvetõ-toll is. A férfi botlásainak a védelmében minden országot utolértünk
talán. Szerelmi botlásait pláne tudjuk menteni. A bukó asszony számára azonban
nincs megértõ szervünk. Külön-külön, titokban magunkban, különösen, ha
érdekeltek vagyunk, vagy szeretnénk lenni, még biztatni is tudjuk az asszonyt.
De könyörtelenek szoktunk lenni mint erkölcslények, mint társadalmi lények. Az
asszony hû legyen, s ha nem hû, átkozott, rossz és korbácsraméltó. Mert
(Lampérth Géza darabjában ez volt a legigazibb rész) a magyar férfi, még a
túlcivilizált is, rest arra, hogy a lelket fölfedezze az asszonyban. Ez így
volt, s így van. Hiába a német és francia hatások alatt e témában dolgozó
irodalom. Még a magyar feminista mozgalom is hiába. Ez a vérünkben van. Tessék
mindenkinek a maga társadalmi köre eseteire gondolni. Tessék olvasni a lapok
krónikáit. Házasságtörési pör talán csak éppen egy volt még Magyarországon.
Holott a megcsalt férjnek, ha már bosszúra szomjazik, ez az egy mód illõ és
megengedett egy kultúrtársadalomban. Nálunk nincs szükség pörre. Hóhéri
bizonyossággal mûködik a társadalom, a közfelfogás, a csúnya, önzõ, barbár
férfiúi érdekközösség.
Hiszen a tizenharmadik században
Franciaországban is mûködött még a férji korbács mint általános büntetõ eszköz.
(Ám már akkor sem csirizzel kenték be az asszony fejét, de - mézzel, mielõtt
tollba dugták.) Még nemrégen 25 frankot fizetett, vagy nem sokkal többet a
bünös asszony. Ma már azonban Hervieu, Marcel Prévost, stb. dolgoznak a
Code Napoléon-t reformáló bizottságban s akarják örökre kiirtani a barbár múlt
minden emlékjelét, mely gyalázni akarja a szeretõ asszonyt. A társadalom ott
már túl van ifjabb Dumas Sándoron s mindenen. Ott már hajnal van.
Nálunk
nem látunk jeleket a társadalom megkegyesedésére. Nem akarja belátni, hogy a
csaló asszony voltaképpen nem akar csalni, mikor csal, s aki házasságot tör,
annak csak egy bûnhödése lehet hitvestársa részérõl: kidobatás a házasságból.
Ha anya, ha nem anya. De ezen túl s felül semmi. Mert bizony a Sárák nyolcvan
százaléka szerencsétlen, minden irgalomra méltó asszony. Ne csapjon már mindig
és olyan barbár kegyetlenséggel Sárára a korbács…
Budapesti Napló 1905.
február 12.
A. E.
|