28. JÖN A „TERÜLET”

Jön a „Terület”. Emberek, jön a „Terület”. Künn szerte az országban csikorgó, kemény, zúzmarás télben itt a tavasz. Kis, magyar kunyhókban cserepes virágokat ápolnak. Jön a „Terület”. Hulljon, illatozzon elébe a virág.

Ott fog állni a hallelujázók legelején Bálos Gyuri. Tele lesz virággal az egyik keze. A másik béna. Kéve-etetéskor megharapta fent a dobon a búzacséplõ-gép…

Vasárnap beszélgettünk Bálos Gyurival eldugott, messze, oláh-magyar erdélyszéli faluban, ahol ilyenkor februárban búzakenyérrõl álmodnak gyönyörû álmokat téli zivatar muzsikája mellett sovány, éhes kunyhó-lakók.

A kis, sanyarú faluból sokan elmentek, amióta ott jártunk. Kik a temetõbe, kik meg messzebbre, tengerentúlra, Amerikába.

- A testvérem is ott van. Három esztendõ óta ott van. Pénzt küld haza minden két hónapban. Én is oda akartam menni…

Igy beszélt nekünk Bálos Gyuri. Fázott nagyon, mert silány, foltos ruhájú ember. De kimelegedett a maga beszédjétõl. A béna kezét legényesen emelgette.

Szorongatta valami, nagyon keserû valami, a torkunkat, s úgy néztünk az õszes, vézna, törött emberre. (Hát kimennél oda az egy, gyönge karoddal, szegény Bálos Gyuri?) De félelemmel, vigyázva szóltunk:

- És maga is megy, Bálos Gyuri? Hát neki mer vágni annak az irgalmatlan messze, másik világnak?

Egy percig hallgat. Ravasz, boldogságos kacagás ragyog ki két kis savós szemébõl. Ez aztán belecsúszik a rekedtes hangjába is:

- Most már nem! Most már nem! Eladtunk mindent, az apósom is, én is. Négyszáz forint van együtt. De megsegített bennünket az isten. Hiszen az urak jobban tudják. Mi gyõztünk. Nem kell most már innen elmenni, tekintetes urak. Áldassék az isten, más világ lesz itt. Haza­vergõdnek a többiek is. Hiszen most már jönni fog a „Terület”…

Ezt a parasztnak idegen, komoly szót soha még ennyi vígsággal, bizodalommal, ujjongással szájára nem vette emberi lény. Benne volt ebben a szóban minden. Lesz munka. Lesz napszám mindig. Búzakenyér, kövér malac, tyúkhús. Ami szép és kívánatos van e földi életben. Földet vágunk ki a gróf tagjából. Maga portáján fog lakni mindenki. Nem jön a szegény ember nyakára exekució. Lesz dohánytermés, pálinkafõzés. Ingyen temet a pap. Nem nyomorít bennünket a kormány ezer adóval. Bálos Gyuricáért, Ilkáért, Ferkóért, Sanyiért, Pistáért nem kell tandíjat fizetni. Kossuth lesz a király. Elpusztul a német… Jön a „Terület”…

- Ki mondta ezt magának, Bálos Gyuri?

- Ne tessék tréfálni. Tudja ezt már minden gyerek. A hetedik faluban is. Az apósom is, én is utólszor szavaztunk a kis házunk után. De megsegített bennünket az isten.

Boldog hitû Allah-imádó nem tud így beszélni a hetedik paradicsomról. A rongyos, béna, összetört ember beleszépült az õ nagy, szent lelkesedésébe. Jön a „Terület”… Egy percig riad meg csak az arcunktól.

- Úgy-e, hogy jön, tekintetes urak…

Oh, hát pogányok legyünk? Hát öljük meg ezt a föltámadt embert? Mondjuk meg neki, hogy a követ úr, a fiatal, elegáns, negyvennyolcas új követ úr rossz helyen beszélt az önálló vámterületrõl és többet ígért mellé, mint szabad lett volna?…

- Jön, jön Gyuri, Jön a „Terület”…

És azóta zokogó lélekkel gondolunk Bálos Gyurira, a többire és arra a kis erdélyszéli falura, amely nekünk szülõfalunk, ahová néha szerettünk bemenekülni erõt szedni, élõket hallani s temetõt nézni. Most már sokáig nem merünk odamenni. Összeroskadnánk a Bálos Gyuri tekintetétõl. Mi is bíztattuk a szegényt, holott mi nem vagyunk követ urak.

Jön a „Terület”. Hejh, várják a kis magyar kunyhókban. Ott látom elõl a tömegben Bálos Gyurit a béna kezével, a sárga kiéhezett arcával s a kacagó, savós szemeivel…

Budapesti Napló 1905. február 15.

A. E.