|
(-y)
Szent Szerafinhoz imádkozik a cár. A moszkvai archimandrita rekviemet tart. A
moszkvai híres gigászi haranggal pedig csoda történt. Megkondult, és most
bömböli a veszedelmet. Ez az õrült vészkondulás túlharsog mindent a világon.
Nem halljuk egymás beszédjét sem tõle. Nincs lármája ma semminek, csak a
moszkvai Kremlnek. Madarász apó kuruc zsörtölõdése, a titkos suttogások a bécsi
Burgban, a reichsrati pofonok hangjai, a balkáni bandita-zaj, a francia
kultúrharc kardcsattogása, Chamberlain legtüzesebb beszédje, a munkás-zubbony
és cézár-palást német harca, minden, minden lárma, szenzáció - semmi.
Kakasviadal, béka-egérharc alacsony, gyönge nesz. Kong, süvít a moszkvai
harang. Ez a rettenetes zúgás elnyom mindent. Ki tudja a szemeit behunyni,
füleit betömni, lelkét teljesen a magyar koalíció reménységeihez fûzni, mikor
rettenetes földindulás rázza a világot!
Kong,
kong a moszkvai harang. A szent város archimandritája misét mise után mond. A
világ döbbenve néz egy koporsót, egy új koporsót. Soha még ilyen bélésû
koporsót. Hiszen az orosz koporsókba gyakran kerül tépett emberhús-cafat. De
ebben a koporsóban van kavicsdarab, páncélfoszlány, kocsi-szög, minden. A
bomba, mely Szergiusz nagyherceget kocsistul fölcsapta a levegõbe, s ott
széjjelcibálta, nem osztályozott. A lepedõbe, melybe a véres hóról fölkaparták
Szergiusz nagyhercegbõl, amit lehetett s ami megmaradt, kocsiforgács, lószõr,
kavicsdarab s egyéb más is került. Kicsi volt a Dante fantáziája, mert a pokol
minden kínjánál több lehet olyan holttesténél állanunk egy elveszített
kedvesnek, amilyen mellett Erzsébet nagyhercegnõ, Szergiusz felesége, Miklós
cár és a többi bíboros rokonok állnak. Oroszország egy megelevenedett s
megnövekedett Dante-pokol.
A
cár ájulásból ájulásba esik. A szerencsétlen beteg ember õrjöng, s csak a fiát
félti, a párhónapost, a mit sem sejtõt. A trónörökös-baba szobája tele van
szentképpel, mindenekfölött Szent Szerafin-képekkel. Szent Szerafin az orosz
gyermekek õrizõ szentje. Õ benne, szent Szerafinban bízik már csak a cár. A
felnõtt nagyhercegeket már úgy sem védheti meg az ég minden szentje sem. Ez már
bizonyos. Szergej nagyherceget, akit mi, kik mindent és mindenkit a németek
által ismerünk és nevezünk el, Szergiusznak nevezünk, ami neki most már óh
olyan nagyon mindegy, tehát Szergiusz nagyherceget, lám nem tudta szintén
megvédeni semmi. Minden nérósága, még áldott asszonya, felesége, Erzsébet sem,
aki kedves a népnek és megkíméltje volt a legelszántabb pokolgépezõnek is.
Oroszországban nincs már sem földi, sem égi tekintet. Föltartóztatni nem lehet,
amit a vakság és embertelenség fölidézett.
A
legdühösebb nagyhercegi vérebbel számolt le az orosz forradalom, amely
forradalom már megvan, s amely most már ott sem áll meg talán, ahova
rettenetességben eljutott volt valamikor a legleszámolóbb földi mozgalom: a
francia revolúció. Oda kell figyelnie, ott kell lennie az egész világnak.
Beteljesedtek az idõk.
De
ne szóljunk így. Jobban elmond mindent egy kicsi kép.
A
nagyúr kimegy a Nyikoláj-palotából. Fürödni akar. Gõzfürdõbe megy. És elfelejti
magával vinni az asszonyát, a feleségét, akit kímélt a bomba. Páncélingét
fölvette magára. Sohse járt e nélkül. Pedig a hû Moszkva csöndes. E szent
várost meg akarták ugyan bolygatni istentelen diákok nemrégiben, de Szergiusz
rendet csinált. Véres halotti rendet. Tél és néptelenség az úton. És sok
rendõr. A kocsit nemes lovak röpítették a havas úton. És amott áll egy szánka,
egy polgári szánka, bundás alakokkal. Csupa csöndes, polgár-idilli tónus. És
tíz perc múlva a másik kép. A szent, csöndes, titokzatos Moszkva lázadva él.
Rohanó rendõrök, katonák, polgárok, parasztok. Egy eszeveszetten síránkozó
asszony rohan pongyolában az utcán arra, hol legsûrûbb a raj. És ott
kapargatják a havon a széttépett nagyhercegi hulla piszkos darabjait. Közben
semmi sincs. Csak egy kézdobás. Egy rettenetes dördülés. És a Kreml kapui
zuhannak be, nehogy meneküljenek a gyilkosok.
És
lehetetlen nem szimbolizálni. A rohanó kocsi lovai sebezve száguldanak tovább.
Kõfalhoz verõdnek. Úgy kell agyonlõni õket. És halálra sérül az ártatlan
kocsis. Mint majdnem mindig történni szokott. Nem Oroszország sorsa lesz ez?
Nem a pusztulását jövendöli a zsarnoknak is, az elnyomottnak, a bûnösnek, a
bûntelennek is? S a história rohanó szárnyas, orosz lovait nem kell-e majd
lebunkózni, agyonlõni? Nem lesz-e ebbõl a forradalomból olyan vértenger, mely
minden országok gátjait áttöri?
Kong,
kong szent Moszkva csodálatos harangja. Ilyen vészkondulás talán még sohasem
zúgott a világon. Az apró-cseprõ lármák nem hallatszanak most meg. A moszkvai
vészharang az egész világnak szól. A moszkvai archimandrita csöndes miséket
mond. A harang zúg. A világ pedig megriadtan figyel. Kit fog szétszedni a
levegõben a legközelebbi bomba?…
Budapesti Napló 1905.
február 19.
|