33. LAURA FÉRJE NYILATKOZIK

Petrarca megjárta. Laura férje lenyiltterezte. Blaszfémiába azonban ne essünk. A miskolci Petrarcáról van szó, ki díjnok és lantverõ. A miskolci Lauráról, akinek a neve Melánia. A férj pedig, aki aligha nevelkedett a provánszi szerelmi törvényszékek trubadúrméltányló szelle­mében, szigorú úr. Sajnáljuk, hogy a neveket nem hallgathatjuk el. Dehát õk nyílttérbe kívánkoztak. Minél fogva tehát csak hálásak lehetnek, ha ügyüknek még nagyobb publicitást adunk. Egy miskolci újság a maga nyíltterében a következõ nyilatkozatot közli:

Nyilatkozat

Melánia (hírlapi közlemények) cím alatt a helybeli könyvpiacon a napokban ónodi Tóth Kálmán nevû megyei díjtalan gyakornoktól egy nyomtatott versfüzet jelent meg, mely nekem és nõmnek lett ajánlva. A nagyközönség tájékoztatása céljából kötelességemnek tartom ez úton kijelenteni, hogy ezen füzet az én megkérdezésem és tudtom nélkül jelent meg. S miután nevezett többek elõtt odanyilatkozott, hogy házamhoz bejáratos volt, s hogy nekem szándékáról tudomásom volt, kijelentem, hogy én ezen magáról megfeledkezett éretlen egyént e füzet megjelenése elõtt nem is láttam soha, s hogy ellene a füzet tartalmának reám nézve sérelmes volta és nyilvános meghurcoltatásom miatt illetékes helyen a kellõ lépéseket megteszem.

Miskolc, 1905. február 16.

Gulassa Andor
máv. ellenőr

Kell-e ezt a nyilatkozatot imitt-amott aláhúzogatni avagy keresgélni benne azt, amit önként, de talán sokban igaztanul sejtet?

Nem, nem. Ne is beszéljünk Miskolcról és Melániáról. Sem a méltán haragvó Gulassáról. Sem a miskolci trubadourról.

De mégis talán a miskolci Petrarcát ne bocsássuk ki a ceruzánk alól. Beszéljünk egyenesen hozzá, Ónodi Tóth Kálmán úr, ön jól teszi, hogy használja a predikátumát. Mert volt nekünk egyszerû Tóth Kálmán névvel egy nemes, nagy magyar poétánk. Ebben az országban, ahol nehezen tudnak különböztetni, a legfölöslegesebb megkülönböztetés sem fölösleges. Ónodi Tóth Kálmán úr, nem olvastuk az ön verseit. De ha ön volna az új és magyar Petrarca, akkor sem telnék önben örömünk. Laurát, az igazit, tán Laurának sem hívták. Petrarca a saját maga számára volt szerelmes, a saját szomorúságára, könnyeire és szakállára, ha volt neki. De nem a világ számára; hogy az benne asszonycsábító Don Juant lásson. Éppen azt írtuk haza Párizsból egyszer, gyanúképpen, hogy Laura, akit talán Lolának vagy Glóriának hívtak, meghallgatta az õ poétáját talán. De evvel nem dicsekedhetett el szonettben Petrarca. Nem ám.

Hallott-e ónodi Tóth Kálmán úr Saint-Beuve esetérõl? Már régen porlad ez a nagy ember, de még ma sem tudják megbocsátani neki derék nemes, nagy elméjû franciák, hogy versben, dedikációban, prózában, levélben beszédben gyanút hintegetett egy barátja felesége ellen. Pedig Saint-Beuve-nek sok mindent meg lehet ám bocsájtani. Valószínûleg többet, mint ónodi Tóth Kálmánnak.

Szeretjük Laurát, Lillát, Melániát, és óh nagyon néha vissza is szeretnek bennünket egy kicsit, de ebbõl nem szoktunk reklámot csinálni a férfiasságunknak vagy férfiatlanságunknak.

Éppen Saint-Beuve-re írta szellemes francia toll, hogy úgy konstruálta meg a barátság fogalmát, hogy a jóbarátunk feleségének udvarolni illik. Szabad ez. Verset is szabad írni Melániához. De gácsérrucáskodni nem illik ám, ónodi Tóth Kálmán.

Titkos és erõs sejtésünk különben, hogy amiként méltatlanul lett az ónodi Tóth Kálmán mú­zsája Melánia, akképpen a versek rettenetes hazug, rossz versek lehetnek. Csakis fûzfapoéta juthatott a miskolci sorra.

És a miskolci Laura férjének kár volt nyilatkozni. Nyilttérnél kegyetlenebbül elbánt önmagával ónodi Tóth Kálmán már akkor, mikor a verseit kiadta.

Budapesti Napló 1905. február 19.

A. E.