|
Menzel
nem ismerte az asszonyokat. Soha életében. Diadalmas piktorként és excellenciás
nagyúrként szállott a sírba. Goethe óta nem volt talán ilyen harmónikus, teljes
földi karrier. De a csókból mi sem jutott neki. Így híresztelik ezt, és így
beszélik világszerte. …Viszont szegény Hartleben, akirõl s bús haláláról írtak
majdnem annyit a magyar lapok, mint a berlini nagy festõ öregrõl s kései, szép
végelgyengülésérõl, milyen más sorsot kapott az emberi életek elvégezõjétõl,
mint a nagy Menzel. Õ ismerte bezzeg a csókot. És nem jutott el még csak a
legmagasabb rendjelekig sem. Hát még milyen messze maradt lelke
mûvészterveitõl!… És hogy kihullott az asszonyok kezébõl is. Meghalt delírium
tremensben. A szivét elégetik Bresciában. Az asszonyainak pedig, a két
állandónak, csak villát hagy, tantiéme-jogokat s értékpapírokat. Mûvészterveit
az asszonyokhoz kötötte, s szomjúságát végre is csak a pálinka oltotta. A
feleség és a hû barátnõ egyetértésben osztozkodtak rajta, míg élt. Mint férfiún
és mint pénzkeresõn. Meg nem értették, elõre nem vitték, csalogatták s
tönkretették. Õ verseket írt hozzájuk, és pénzt szerzett nekik. Õk, az
asszonyok pedig csak venni tudtak tõle, adni neki nem.
E
két eset szomszédos és aktuális. Van hozzá egy harmadik is. A híres
Medicis-villában, a franciák római mûvészházába feleséges mûvész nem teheti be
a lábát. A jövõ évben talán már ott lesz a Medicis-házban a piktor, a szobrász,
a muzsikus, a színész mellett a poéta is. De a poétának sem lesz felesége.
Hiába minden ostrom a Medicis-villa ellen. A francia hivatalos világ bölcsen
ellentáll. A Medicis-házba, Rómába, a mûvészetek és mûvész-álmok szent városába
nem küld feleséges mûvészt a francia kormány. Mintha csak azt akarná mondani:
legalább amaz egy-két évig maradjatok az önmagatokéi. A Medicis-villa pedig áll
ott Rómában, mint egy kis mementó a világ mûvészeinek: ne házasodjatok; s a
házasságtalan csókokkal se éljetek vissza, mert a ti rendeltetéstek a
szomjúság, az álom, a balga és édes magasba-törés…
Ugy-e
ismerik a Botticelli vásznát? Mars alszik, álmodik. Vénusz nézi. És, oh, miként
nézi!… Van abban a nézésben gyöngédség és tigrisség. És valami csodálatosan
bájos, de gyilkos irónia… Vénusz nem
szereti, ha a férfi álmodik. A mûvész kiegyezhet minden más istennel. Evvel az
eggyel, Vénusszal nem. Ez az egész férfiút követeli s az összes álmokat.
Nem
hirdetjük föltétlenül a mûvész-celibátus
tanát. De tolakodóan áll elõttünk a két szomszédos halott árnya, a Menzelé s a
Hartlebené. Hiszen rettenetes a csókról lemondani. De nem rettenetesebb rájönni
arra, hogy a csóknál a pálinka is többet ad vissza az elveszített álmoknál?
[!]… És élhet-e mûvész álmok nélkül?…
Budapesti Napló
1905. február 22.
A. E.
|