|
Már
megint ez a delíriumos Hartleben. A német Maupassant. A dekadens új-pogány. A
halott. Mióta bevégezte az álmatlan földi pályát, azóta több meséje van
Hartlebennek. Mégis csak igaza lesz Bródy Sándornak:
-
Viharosan, szépen, gyorsan érni meg a halálra: ez a cél. Hogy közben miket
írunk, az olyan mindegy.
Hartleben
már beérkezett. Sokan elparentáltuk. A dalait hiányosan mondta el. De viharosan
élt. És most halottan új poémákat küld nekünk…
Bolyongó
koponya, ez is a halottnak a verse. Hartleben halotti testérõl testamentum
szerint levágták a fejet. A test elhamvadt Bresciában. A fejnek csináltak egy
ideiglenes mész- és cink-ágyat a temetõben. Hadd tisztuljon ott meg.
Ám
jött a levele az özvegynek Saloba. Neki kell az ura koponyája. Mindjárt. Nehogy
a szeretõ foglalja le. Egy szóval kellenek a hamvak. Kell a fej. Sejti ez a
kiváló asszony, hogy néha többet ér egy halott költõ koponyája, mint egy
elevené.
De
doktor nem akadt hirtelenében, aki díszes csupa-csonttá nyesse meg az elágyalt
fejet. Nyolc nap múlt ekkor a halál óta. Nyers volt még a fej. És egy inas
goromba kése kezdte tisztogatni. Ekkor derült ki, hogy egy ládika sincs a
temetõi ágy mellett. Az inasnál volt egy nagy újságpapíros. Talán olyan,
amelyen rajta volt a Hartleben nekrológja. Belecsomagolta a koponyát, amelyet,
hejh, sokszor feszítgetett az alkoholgõz. És vitte az inas a hóna alatt. Mintha
egy lepény volna. Vagy egy leveses-csésze.
Az
út pedig kocsma mellett vezetett el. Az inas megszomjazott. Az inasoknak is
szabad szeszre szomjazni, nemcsak a költõknek.
A
csárda asztalára tette le csomagját. A borozók kíváncsian nézegették. Egy-két
részegebb atyafi ki is józanodott talán tõle. Mert nem volt szép látvány e
koponya.
És
nagysokára került csak valaki, aki e siralmas, fonák, bántó szituációból
kimentette a pogány német poéta koponyáját, melyben, hajh, nemcsak szeszgõz
hajlékozott, de - töméntelen nagyszerû gondolat s új melódia is.
A
német újságok pedig botránykoznak, vádolnak és sírnak. Hogy ilyen bolyongásra
jutott egy nagy német költõ koponyája!… Óh, jaj… Szeretjük a szép földi
szokást, mely a halottnak nagykegyesen és könnyek között megad mindent, amit az
élõtõl megtagadott. Miért e síránkozás? Hartleben sem vetette meg a csárdákat.
Boros-pohárhoz sûrûen kergette a világ kegyetlensége. Hát nem hozzá illõ, szép
véletlen ez? Hát nem igazi Hartleben-vers? Újságpapírosban a megnyiszált
poéta-fej, csárdaasztalon, borospoharak közt… Egy utolsó vidám óra, mielõtt
odakerülne az üzlet-zseniális unott feleség mellé, akitõl egy másik asszonyhoz
menekült volt élõkorában, hogy aztán ettõl a szeszhez meneküljön…
Ez
a bolyongó koponya velõ nélkül is nagyszerû verseket tud adni. Nagyszerûbbet
talán, mint a szintén bolyongó, eleven Hartleben eleven feje. Arról pedig nem
tehetünk, hogy az eset kissé hajmeresztõ. Igaz és emberi. És költõi.
Gringoire-uccse!…
Budapesti Napló
1905. február 24.
A. E.
|