|
Várjuk
várjuk, hogy gyûljön a pénz. Nincs pénz. Nem gyûl. A magyar társadalom nem siet
szobros emléket állítani dr. Jókai Mórnak. (Õ büszkén viselte nevében a dr.-t
és büszkén nem viselte az y-t.) Miért? Valami nagyszerûbb hálára készül ez az
ország a szobornál? Nincs pénz? Vagy hála sincs?
Nem
sírunk. Mert a célhoz ért. Nagyot nem illik siratni. És jaj volna nekünk, ha
Jókainak szüksége volna arra a szoborra, melyet neki az 1905-ik esztendõ
Magyarországa állíthatna. De róni lehet könnyek nélkül is. Írni szabad. Még…
Hol
élt õ!… És hol élünk mi!… Félénken írjuk ide, de ideírjuk mégis: nekünk talán nem
is szabad szobrot állítani dr. Jókai Mórnak. Tessék csak tovább szorongatni a
kis pénzt. (Mert sok pénz nincsen itt, s ami van, az is kevés helyen van.)
Tessék belõle mandátumot vásárolni. Rivierázni.
Jókai
várhat. Hát a Nagynak szoktuk a szobrot állítani? Soha. A szobrot magunknak állítjuk, hiúságunknak,
szereplõ-vágyunknak. A magunk értékének. És ha e percben Hunnia nem akar
Jókai-szobrot, a magyar társadalom értéke olyan, amilyent Jókai súlyával
megmérni nem lehet. És ez a mi bajunk. Nem a Jókaié. Magunk miatt sírjunk.
Mi
is történt velünk? Példátlan eset a kultúrhistóriában. Megnõttünk számban,
hitelben, cifra mázban. Mesék kerengnek amerikai elõtörésünkrõl. És megfogytunk
a kultúra lényegének a becsülésében. Rettenetesen megfogytunk.
Ötvenhét
esztendõvel ezelõtt Jókay Jókai lett. Nem fontos. De érdekes ez is az
ipszilon-ûzés e furcsa idején. És Jókait, az ifjút, vezérül fogadta a nemzet.
És õ megindult fényességes útján. Irány: ad astra. Mondjuk: magyar Európa. Õ
nem állott meg egy percig. Õ haladt az útján. Századokon átpillantott. Tört,
robogott elõre. Nemesen, dicsõen, magyarán… És mi? Kétszer voltunk csak a
sarkában: negyvennyolcban és hatvanhétben. Egyébként cammogtunk. Vagy
eltévedtünk. Vagy visszaszaladtunk. Hol élt õ, és hol éltünk mi! Hol járt õ, és
hol jártunk mi!… Ma talán hátrább vagyunk, mint mikor õ elindult. És még hol
leszünk?
Ma
még szabad írni. Hát írjunk. Nem döbbentek meg önök már, ha feudális, büszke
mágnást automobilban láttak? Nem jutott eszükbe: íme ez a lény a középkorban él
vágyával, akaratával, egész kis primitív lelkével, s a modern emberi haladás
legújabb mozgó gépébe bele mer ülni. Ez vagyunk: mi. Postánk, vasútunk,
telefonunk, parlamenti palotánk, orfeumunk, nyomorúságunk, betegségünk,
mindenünk, mindenünk, ami külsõség: veszettül kimívelt. De a lelkünk!… Az
visszamaradt. Hova tört elõttünk Jókai!… A lelki míveltség, a belsõ kultúra
kiváltság lett, mint az y. Ha valakit erre való hajlandósággal vert meg a
sorsa, ki kell innen kapcsolni a lelkét. Rettenetes.
No
és most a politika. Már buzogányok ütnek az író kezére. Sivár, lelketlenség,
kultúra-ölés: a magyarság nevében. Csak keressenek ki egy költõ-politikust a
mai negyvennyolcból. Mérjék Jókaihoz. Belereszketünk a fájdalomba.
Nem
baj. Lesz Jókainak szobra. Nem zuhanhat Afganisztán-rangra ez az ország,
melynek Jókaija is volt. Nincs pénz? Nem gyûl? Talán ne is gyûljön. Most ne.
Nem vagyunk méltók a Nagyhoz. Elmúlik ez az ítélet-idõ. És ez a magyar
társadalom megleli azt az utat, amelyen Jókai járt, szállt fényességesen. És lesz
Jókainak szobra. Azaz meg fogjuk magunkat tisztelni Jókai szobrával.
Addig
pedig csak még valamit írjunk ide. Ha Gaston Deschamps a Temps-ban a külföld új
szellemóriásairól ír, Dosztojevszkij, Ibsen és a többi mellett mindig mint ékes
magyar toronyra mutat Jókaira. Példa arra, csak egy kicsi példa, hogy minket õ
általa ismer és értékel a világ. Ha tudnák!… De jó, hogy még nem tudják.
Budapesti Napló
1905. február 26.
A. E.
|