|
Úgy
van. Tudnak azok mindent. Még magyarul is tudnak. És mi még néhány évvel
ezelõtt csak annyit tudtunk õ róluk, hogy „Yokohama, Nagasaki, Hakodate, hajh”.
Yokohamában
meghal egy magyar, aki Komáromból vándorolt a krizantémok országába. A japáni
hivatalos urak erre levelet írnak Komáromba - magyarul. Ha megcáfolják ezt a
hírt, akkor sem baj. Bizonyos, hogy a kis muszkaverõk magyarul is tudnak, ha
kell.
Hiszen
már írtak is így egynehányszor. Egyébként is bizonyos, hogy e messze emberkék
ismernek bennünket. Francia lapok írják, hogy fegyházaik magyar szisztémájúak.
Most meg a dohánygyáraikat is magyar mintára fogják megcsinálni. Talán a
postájuk is tõlünk okult.
Magunk
is ismertünk egy kis japánit, aki a magyar alkotmányt jobban ismerte, mint
szeretett dalmát testvérünk, dr. Trescica Pavicica osztrák képviselõ úr, aki
most ott künn Amerikában - így írják az amerikai magyar újságok - szláv
szövetséget csinál ellenünk, s Európa veszedelmének hirdet bennünket.
Hát
egészen haszontalan náció mégsem lehetünk, ha e praktikus kis csoda-emberkék
törõdnek velünk, És errõl érdemes beszélni. De csak szomorúan.
Mióta
õk csinálják a történelmet, a kis japániak, nagy a gusztusunk rokonságba lépni
velük. Banzájozva vélik köztünk sokan, hogy mi is olyan kiváló nép vagyunk.
Majd csak egyszer mi is megszólalunk.
Holott
pedig ez a vélemény a magyar nacionalizmusnak egy bogara csak. Persze, persze.
Mi csak azt csodáljuk, hogy õk verik a muszkát. Ez imponál ugyan ma az egész
dicsõ kultúrvilágnak. Csak Nyemirovics Dancsenkó, ez a zseniális harctéri
riporter árulja el néha akaratlanul, komoran, hogy ezek a modern hunnok nem
afféle kultúrbestiák, okvetlenül hadakozó félvadak. Megélnek ezek majd háború
nélkül is. Csak engedjék, hogy éljenek. Miközben fájdalmasan, de hõsiesen
áldozzák föl a maguk sok ezrét, az országban szakadatlanul folyik a munka. Az
idegen túristák, világutazók szabadon járják be Japánt. És ámulnak. Mi
Amerikától félünk? Itt Japánban nõ Európa fejére egy különb és emberibb
kultúra. Ha ez sárga veszedelem, hát - sárga. De miközben Mandzsúriában ömlik a
vér, az egész világ államait tanuló és tanulmányozó japánok kóborolják be. Sõt
luxusos vágyúak is akadnak közöttük. A Riviérán az idén már nagyon sok a
japáni. És a párizsi Szalónok legszenzációsabb mûalkotásai, míg a francia kormány
magyar módon kunktátoroskodott a megvevésükön, elkeltek. Megvették a kis
japániak, s elvitték a tokiói s egyéb múzeumokba. S miközben Mukden körül
világrengetõ csata folyik, Komáromba magyar levél érkezik Yokohamából.
Ilyen
ördögök ezek a sárga ördögök. Bárcsak igazuk volna a magyar nacionalistáknak.
Bárcsak rokonságban volnánk velük.
De
nem vagyunk. Õk még magyarul is tudnak. Mindent tudnak. Az egész világgal
tudnak számolni. Mi ellenben keveset tudtunk, s azt se jól.
Van
egy, néhány hét óta tartogatott, furcsa, bizarr, de nem is olyan lehetetlen
ötletünk. Magyar nagy és pénzes uraink alapítsanak magyar ifjak számára vagy
tizenöt stipendiumot. E stipendisták egy-egy évet töltsenek künn, Japánban.
Hátha igaz a hunn-rokonság. Hátha ott, szélsõ Keleten a rokonainktól könnyebben
megtanulhatnók mindazt, amit itt Nyugaton kellett volna, s nem tudtunk…
Budapesti Napló
1905. március 2.
A. E.
|